A Negura Bunget zenekaron kívül sajnos egyáltalán nem ismerem a román metalszínteret: nem tudok olyan román csapatról sem, mely népszerűség vagy nemzetközi elismertség terén akárcsak megközelítené a Negru idén márciusban bekövetkezett halálával kétségessé vált jövőjű együttes státuszát. Az Argus Megere szintén temesvári, soraiban személyes átfedések is találhatók a Negura Bunget, illetve több román underground banda tagságával. Csak most jutott el hozzánk a Loud Rage Music gondozásában április 14-én megjelent "VEII" című, sorrendben negyedik albumuk, mely kiérlelt és több helyen igencsak érdekessé váló black metalt tartalmaz.
A zenekar még 1996-ban alakult Argus néven: a két alapítótag azóta is vezeti, irányítja az időközben névváltáson is átesett brigád működését. Fulmineos és Erebus gitáros-énekesek eleinte a hagyományosabb, norvég vonalas feketefémet jelölték ki a fő csapásirányuknak, de aztán az évek múlásával szépen lassan építettek be zenéjükbe további hatásokat és ma már atmoszferikus black metalként határozzák meg önmagukat, szerintem tévesen, mert a progresszív jobban illene rájuk.
Az érdekes az, hogy bár az Argus Megere valóban jelentősen bővítette zenei palettáját (találunk itt népzenei, progresszív metal és avantgárd, posztmodern elemeket is), a románok mégis ragaszkodnak a kilencvenes évek közepén, második felében uralkodó (főleg a Dimmu Borgir, Emperor, Satyricon fémjelezte) megoldásokhoz és dallammenetekhez. Sablont, klisét nem mondok, mert szomszédaink szerencsére kellően összetett témákat játszanak, de sokszor jutott eszembe a korong hallgatása kapcsán, hogy bizony ezeket már sokszor hallottam, akár tizenöt-húsz évvel ezelőtt is.
A negyvennyolc perces korongon négy, egyenként tizenkét perces tétel található. A zene alapja a szimfonikus elemekkel, billentyűs-szőnyeggel alaposan megtámogatott, jellegzetes blackes károgással kísért, alkalmanként meg blastbeatekbe is átcsapó feketefém, gyakorlatilag ez adja szinte mindegyik nóta keretét. Rendben van ez is, csak ahogy a fentiekben említettük, ez semmilyen szempontból nem hoz egyedi színeket, hangulatokat a jellemzően igencsak túlzsúfolt színtérbe. Érdekes módon a román zenekar pont a nyitó Carul Cerului című tételt választotta arra, hogy klippel megtámogatva emelje ki a korongról, miközben ez az egyik leghagyományosabb hangvételű és éppen ezért talán a legkevésbé kiugró darabja a lemeznek.
Igen jellegzetes kompozíciós megoldása az együttesnek, amikor egy riffet, témát igen hosszan, elnyújtva, ismételve játszik el, éppen csak egy apró hangszerelési változtatással élve. A problémám az volt ezzel, hogy a témák önmagukban nem indokolják a bővített játékidőt: mintha a majd' negyedórás szerzemények így kerültek volna feldúsításra, ahelyett, hogy valóban kiugró témákkal pakolták volna tele a darabokat.
A leginkább izgalmassá akkor válik a románok zenéje, amikor mernek eltávolodni a bevett elemektől: ilyenek a tiszta férfiénekkel előadott, gyakran népzenei témák, illetve a szokatlan megoldások is. A Tronul celui ce sta de straja című dal második felében például valami olyan elképesztően disszonáns, szinte zavarba ejtően szokatlan téma úszik be, hogy sokáig azt hittem, itt valami félrement a stúdiós munkálatok során. Ebből a disszonanciából sikerül egészen egyedi atmoszférát kibontania az Argus Megere legénységének, ami nem áll távol a modern, egészen elvetemült post-black metal bandák kortárs produkciójától sem.
Számomra azonban az egészen zseniálisra sikerült Umbre din piatra apuse című nóta a korong csúcspontja. Ebben a szerzeményben annyi elképzelést és váltást sikerült belepakolnia a román bandának, ráadásul az egész olyan tökéletes, gránitszilárdságú egésszé áll össze, hogy azt tényleg tanítani lehetne. Tradicionális black metallal indul a dal, aztán szinte punkosan, erőteljes D-beatekre alapozva folytatódik, hogy egy akkora Pink Floyd-féle elszállásba torkolljon bele, melyet utoljára talán a W.A.S.P. 2015-ös vagy a The Gathering 1998-as albumán hallottam utoljára.
Úgy érzem, hogy az Argus Megere annyira szereti a black metal gyökereit és annyira ragaszkodik ezekhez, hogy nem akarja elengedni a múltjának e szeletét. Pedig rengeteg ötlet és megoldás mutatja, hogy ennél sokkal, de sokkal több van bennük. Számomra a norvég Enslaved példája mutatja, hogy milyen módon lehet az örökséget meg nem tagadva, arra alapozva olyan egyedi és újító, kortárs zenét felmutatni, mely egyedülálló az egész metalszíntéren. A románokban benne van ez a potenciál, de ehhez merniük kell levetkőzni azokat a dolgokat, melyeket a stílusalapító norvég zenekarok húsz-huszonöt évvel ezelőtt már létrehoztak.
Bátorítanám az együttest, hogy még jobban emelje be dalaiba hazájának népzenéjét is: a záró Tabla című tételben találunk ilyen jellegű elemeket és ezeket érdemes lenne még jobban kidomborítani. Ezekkel az észrevételekkel együtt a "VEII" egy erős, komoly black metal produkció, a stílus rajongóinak nagyon ajánlott lemez, mely még többet ígér a jövőre nézvést.
8/10
