Rengetegen kijelentették már, hogy a rock halott: abban az értelemben biztosan, hogy az infrastruktúrája - kiadóstul, bevételestül, értelmezhető koncertezési lehetőségestül - megszűnt létezni, illetve a népszerűsége is bekúszott annak a bizonyos kétéltűnek a hátsója alá. Azonban mindig jönnek olyan csapatok, melyeknek a produkciója láttán-hallatán szó szerint leesik az állunk, libabőrös lesz a karunk és hirtelen úgy érezzük, hogy tele vagyunk energiával. Ilyenkor visszatér a hitünk: "még jőni kell, még jőni fog". Nos, azt nem tudom, hogy az a bizonyos jobb kort megérjük-e valaha, de hogy a minőségi kortárs rockzene még most is él, arra a legékesebb bizonyíték a brit In Search Of Sun második nagylemeze, mely "Virgin Funk Mother" címmel jelent meg október 20-án a Spinefarm Records gondozásában.

Az egy külön cikk témája lehetne, hogy vajon mit is tud kezdeni még akár a legkirályabb zenét játszó, legtehetségesebb rockbanda is egy döglődő színtéren, mely nem hajlandó többé anyagilag fenntartani kedvenceit (röviden: semmit), de maradjunk most a brit csapat dalainál. Mert azok bizony elképesztőek. Az In Search Of Sun esetében minden (de tényleg minden) összetevő tökéletes: vegyük is sorra ezeket.

Karizmatikus frontember istenáldotta hanggal: pipa. Adam Leader énekstílusa leginkább a kortárs poprock zenekarokéhoz hasonló: tiszta, magas, elképesztően hajlékony és könnyed, de mégis erőteljes. Ha a metalrajongók nem rohannának azonnal a falnak, azt is mondhatnánk, hogy jellegében hasonlít Adam Levinére a Maroon 5-ból, csak éppen annak egy jóval karcosabb, rockosabb verziójában.

Tökéletesen összeszokott, profi zenészek: pipa. Külön érdemes meghallgatni azt, hogy miféle eszement ütemorgiát rendez a Faz Couri basszusgitárosból és Sean Gorman dobosból álló ritmusszekció: komolyan, ha létezik olyan elvetemült zenemániás dzsessztanszakos kolléga, aki hajlandó megszámolni, hogy milyen képleteket tolnak néha (hány negyedben játszanak például a Bad Girl című tétel középrészében), akkor legyen kedves és tegye meg. A Rory Kay/ David Mena Ferrer gitárduó pedig olyan témákat, riffeket hoz össze, hogy nekem konkrétan megfájdult a nyakam a bólogatástól az album második meghallgatásának végére.

De ami nélkül a fentiek egyike sem ér egy rozsdás szöget sem, az a dalszerzés színvonala. Egyre nagyobb frusztrációval tapasztalhatjuk, hogy a rock/metal szcénán belül mintha megszűnt volna a kreativitás és egyetlen szereplő sem érezné a hiányát: még a legfiatalabb csapatok is vagy fájóan unalmasan játsszák egy éppen aktuális trend még fárasztóbb, klisés fordulatait vagy egész egyszerűen felülnek a retro-vonatra és fejest ugranak a dicső múlt (vagy még inkább a szüleik/nagyszüleik poros, de újrafelfedezett lemezgyűjteményének) mélyrétegeibe.

Nos, a briteknek sikerült az, ami tulajdonképpen lehetetlennek tűnik: egyrészt semmire sem hasonlít a zenéjük. Rendkívül dallamos, azonnal tapadó, ragadó refrénekkel és melódiákkal teli dalokat írnak, néha szinte táncolható ütemekkel, ilyen értelemben közel állnak a poprockhoz, de a gitárok súlyossága miatt több tétel (Bad Girl, Mega Piranha) már a modern metal eszköztárával él.

Másrészt amellett, hogy rögtön ható, ha tetszik, slágeres a zenéjük, tele van a progresszív metalra jellemző hangszerelési megoldásokkal. Rengeteg apró, fifikás ötlet található a dalokban, melyek elsőre talán nem is tűnnek fel, mert annyira magával ragadóak a dallamok, hogy egyszerűen nem is figyelünk fel rájuk, de többedik meghallgatásra már előjönnek és fokozatos tovább mélyítik a zeneélvezetet.

Gyakran jutott eszembe a Mastodon vagy éppen a Gojira neve, de míg az amerikai és a francia zenekar egyértelműen a metal szállásterületén belül él és alkot és onnan esze ágában sincs kitörni (illetve nem is szándékozik), addig az In Search Of Sun már alapfelállásából adódóan kifejezetten alkalmas lehet a rocktól/metaltól irtózó szélesebb közönségréteg meghódítására is. 

És pontosan az ilyen rockcsapatok hiányoznak ma: tiszta énekkel és fogós, ragadós dalokkal operáló bandák, melyek nem egy szűk (ámbár rendkívül hálás) rétegnek akarnak kizárólag játszani és az ő zenei igényeiket kielégíteni (és így bezárva önmagukat akaratlanul is egy szűk gettó falai közé), hanem átfogó művészi igénnyel lépnek fel. A rockszíntér népszerűségét kizárólag az ilyen együttesek tudják újra felhúzni: mindig is csak akkor sikerült szélesíteni a tábort, ha a fősodorbeli sikert elérő néhány brigád magával rántotta az egész szcénát.

Modern, kortárs, intelligens, igényes és bátor hard rock zene ez: ha lenne még hét-nyolc ilyen színvonalú rockzenekar a rengeteg kutyaütő retro-banda helyett, akkor talán meg lehetne fordítani a rockzene elmúlt tizenöt évének siralmas trendjét. Addig pedig a Spinefarm Records kutya kötelessége az In Search Of Sun szekerét kegyetlenül megtolni, de ha kell, akkor elé állni és saját magának húznia, mert ha a britek sem fognak befutni egy-két éven belül, akkor tényleg lehúzhatjuk lassan a rolót, felebarátaim.

10/10