A svájci illetőségű The Erkonauts egy meglehetősen friss zenekar, ugyanis 2014-ben alapították. A tagok a Motörhead progresszív verziójának tekintik magukat, ami talán kicsit túlzás, de energiában valóban képesek közel hasonló mennyiséget átadni. Ahhoz képest, hogy három éve létezik a csapat, már bejárták az egész világot. Voltak Amerikában, Ázsiában és Oroszországban is az európai túrájuk mellett. Első lemezük, az "I Did Something Bad" tavaly jelent meg, akkor még a Kaotoxin Recordsnál. November 10-én pedig máris itt a második korong, méghozzá “I Shall Forgive” címmel a norvég Indie Recordings gondozásában.
A lemez nem a megszokott módon indul, ugyanis a Little Mary egy rettentően gyors basszusgitárszólóval kezdődik, ami a többi hangszer berobbanásával egy rettentően energikus dallá fejlődik a maga négy percével. A Seven Macaw (klipes dal) tovább viszi ezt az energiát, és ismét egy dinamikus, agressziótól sem mentes metaltételt kapunk. Ez a dal egy rövidebb, de annál tempósabb dobpörgetéssel indul és egy zaklatott, feszes témával végződik.
Már csak egy hangszer maradt ki, így a Globlebl félakusztikus gitáros intrót kapott, mely óriási őrületbe csap át. Az ének belépése csak fokozza az érzést és a hullámzás érdekében még vissza is tér a furcsa gitár téma. Az őrületet olykor befelezett pszihedelikus/progos elemek törik meg. A The Snick első percében esőt/vízfolyást hallunk, majd szépen lassan előkúszik a dal és hirtelen erőre kapnak a hangszerek. Feszültséget generál végig. Nehéz is felfogni néha, hogy mi történik és nincs is egy egyszerűbb lineáris szerkezete. Ettől függetlenül nem rossz a téma, de nem is épp egy könnyen befogadható szerzemény.
A Chaos Never Fails To Appeal-re visszatér a nyers erő, valamint az agresszív dalindítás. Rettentően lendületes, klasszikus rock elemekkel átitatott dalt kapunk. Ha erre értették a Motörheades utalást, akkor itt maximálisan egyetértek a csapattal. Valóban hasonlít Lemmy stílusához és azt a bődületes energiát is átadta, amit minden egyes dal, amit a britek írtak. A The Groove Of The Sorry-ban ismét a basszusgitár dominál, melyre fokozatosan csatlakoznak a társak és egy kellemesen hullámzó zúzós rock/metal dalt kapunk.
A dirty rock'n roll és a Motörhead szerelmeseinek szól a Cacoit, mely néha át-átkacsint a metal világába is. Meglepő, de ezután egy több mint nyolc perces dal támad ránk, mely bár nem illik bele a lemez koncepciójába, kellően változatos ahhoz, hogy ne unja el magát az ember a monstrum hallatán. Az utolsó tétel is kilóg a sorból, ám ez az ellenkező irányba, ugyanis rövidebb mint három perc és brutálisabb hörgések vannak benne, köszönhetően Tom Mumagrindernek, akinek bármennyire is próbáltam utána nézni, semmit nem találtam róla. Ami kiderült, hogy ő is svájci és a keményebb metal híve.
Összességében egy jó lemezt kaptunk. Az "I Shall Forgive" a csapat második albuma és alapvetően az átlagnál magasabb szinten van, de hiányzik belőle valami kis plusz, amitől az igazán maradandók közé sorolhatnám. Ettől függetlenül egy hallgatást legalább megérdemel és az is biztos, hogy profi, képzett zenészekkel van dolgunk. A korong egy kövér NYOLCAST kap tőlem, ami a maga kilenc számával kaphatna eggyel többet is, de annyira erőltetettnek éreztem a Motörheades skatulyát, hogy amikor ténylegesen jött pár olyan dal, mely hajaz a brit zenekarra, akkor jobban ütött volna, ha egyáltalán nem próbálják a fejünkbe verni, hogy már pedig ez hasonlít a Lemmy vezette csapatra. Ha magamtól jövök rá az összefüggésre, valószínűleg máshogy esett volna a dolog és akkor ez inkább egy nagy, erős KILENCES. Ettől függetlenül javaslom minden metalkedvelőnek, hogy adjon neki egy esélyt, mert annyit megérdemel az Erkonauts csapata.
8/10
