ENTHEOS - Dark Future (2017)

2017. november 15. - Kovenant

entheos_cover.jpg

Gyanítom, hogy a progresszív deathcore és a technikás death metal határmezsgyéjén alkotó csapatok nem küzdenek azzal, hogy nem tudják kielégíteni a tömegével beérkező rajongói póló- és CD-rendeléseket: valljuk be, tényleg csak a legelvetemültebb, a mindig a legújabb, legszélsőségesebb trendeket kutató metalrajongók játszótere ez, függetlenül attól, hogy az adott zenekarok produkciója egyébként akár kifejezetten magas színvonalú is lehet. A kaliforniai Entheos második albuma november 10-én jelent meg "Dark Future" címmel a Spinefarm Records gondozásában és bár elsőre ijesztőnek tűnhet a zenei tartalom és bizony akadnak is itt problémás pontok, a korong gyakran zseniális pillanatokat rejt az instrumentális zene kedvelői számára.

Az amerikai csapat amolyan szupergroup: Navene Koperweis dobos az Animals As Leaders, az Animosity, illetve a The Faceless, míg Travis LeVrier gitáros a Scale The Summit és a The Faceless soraiból érkezett, valamint Evan Brewer basszusgitáros számos saját szólólemezéről ismert. Egyedül Chaney Crabb énekesnő az úgymond friss arc a csapatban, de őt sem kell félteni, mert egészen elképesztő (és sokak számára kifejezetten ijesztő és taszító lehet) a vokális teljesítménye.

2016-ban jelent meg bemutatkozó lemezük "The Infinite Nothing" címmel: sajnos elkerülte a figyelmemet az az anyag, de most már vissza fogom hallgatni, mert a "Dark Future" alapján kifejezetten kíváncsi lettem az első korongra is. Az Entheos sci-fis, kozmosztematikájú zenét ír, legközelebbi magyar rokonát talán az Omega Diatribe zenekarban találhatjuk meg, csak éppen míg a hazai bandánál a poliritmikus, groove-os, töredezett ütemek a mérvadók, az amerikai csapatnál sokkal több a dallam, az atmoszferikus részlet és jóval változatosabbak is a témák, azaz egy színesebb világot kapunk.

Ez elsősorban a hangszeresek valóban kimagasló teljesítményének tudható be: mind a dob-, mind pedig a gitárjáték, valamint a basszusgitár produkciója szenzációs, ráadásul az elektronika, a szintetizátor alkalmazása is ötletes és valóban érdemben ad hozzá a zenéhez, ellentétben sok hasonszőrű zenekarral. Ez általában az Achilles-sarka számos ilyen lemeznek: vagy céltalan és érdektelen a billentyűsök szerepe vagy kifejezetten idegesítő a dolog. Nos, az Entheos esetében még szintetizátor-szólókat is kapunk, igazi progresszív módra, ami azért egy technikás death metal együttesnél minimum szokatlan.

Ha már death metal: futurisztikus halálmetal ez a javából, tele számtalan dzsesszes kikacsintással, melyben a basszusgitárnak is vezető szerep jut nem egy alkalommal (lásd például a Melancholia című tételt). Tényleg nem lehet belekötni az instrumentális részbe, mert az hibátlan. Hangulatos, változatos, tele témaváltásokkal, végig leköti a hallgató figyelmét: itt minden a legnagyobb rendben.

A deathcore jelzőt tulajdonképpen csak az énekesnő miatt kell felhoznunk: a death metalban megszokott pincemély hörgés mellett sokszor átvált ebbe a torokhangú acsarkodásba is, illetve - ami számomra már-már a zenei perverzió határát súrolta - az első két dalban a hangja robotikussá torzul, mintha a Daft Punk legrosszabb pillanatait idéznénk meg.

Úgy érzem, hogy az Entheos olyannyira eltávolodott már zenéjének instrumentális részében a death metaltól, illetve annyi dallamot tartalmaznak a dalai, hogy egész egyszerűen Chaney Crabb hörgése és üvöltözése már visszafogja a zenekar teljesítményét. Sőt, néha szinte már könyörögtem volna egy-egy melodikus refrénért, mert annyira kívánta volna az adott nóta szerkezete azt. Ezt mindenképpen fontolóra kellene vennie az együttesnek a jövőre nézvést, mert ezt éreztem a lemez egyértelműen leggyengébb pontjának.

A másik probléma a hangzás, ami sajnos egyszerűen nem jó. Dinamikátlan, műanyag, súly és húzás nélküli. A dob inkább csak kattog vagy pattog, nem is tudok hirtelen jobb kifejezést a pergő hangjára, de minden hangszerre érvényes, hogy mintha egy rájuk dobott zsákvászon mögül szólalnának meg. Egy ennyire gitárcentrikus zene esetében pedig különösen fájó az, hogy a riffek hiába kiválóak, nincs bennük dög, így rengeteget vesztenek hatásukból.

A zenei tartalom azonban van annyira erős, hogy még ezt a két visszahúzó tényezőt is sikerüljön negligálnia. A korong játékhossza sincs túlhúzva: bő negyven perc az egész, pontosan annyi, melyet egy ültő helyünkben be tudunk fogadni ebből az összetett és elég elborult zenéből. Reménykedem abban, hogy az amerikai banda maga is érzi majd körülbelül fél-egy év múlva, amikor már lecsengtek a megjelenést követő euforikus pillanatok izgalmai, hogy min és mit kell változtatni. 

8/10

entheos_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1413278861

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.