A folk metal az egész metalszíntér mostohagyermeke: a népzene a legtisztább forrás, a leggyönyörűbb dallamokat rejtő tündérkert, mely mindenki számára nyitva áll ihletforrásként, azonban azonnal áthatolhatatlan, tüskés dzsungellé válik, amint valaki erőszakot akar tenni örökségén. A metal, mint műfaj abban jó, amit csak ő maga csinál, ő maga hozott létre: a problémák mindig ott kezdődnek, amikor a rockbandák - ki tudja, miféle - igazodási vagy megfelelési kényszerből a rockzenénél ezerszer nagyobb respektben levő külső műfajokkal próbálnak kísérletezni.

Ilyenkor általában rendkívül ízléstelen végeredmény születik: a 'majd hétszáz éves komolyzenébe történő belekontárkodás révén jött létre az ordas, giccses klisékkel operáló szimfonikus metal, illetve a másik oldalon a folk metal. Ez utóbbi rendszerint mindösszesen annyit jelent, hogy az ortodox rock'n roll felállás (dob-basszus-két gitár-ének+billentyűsök) kiegészül egy autentikus népzenei hangszereken játszó párfős bandával, valamint az adott csapat nemzetiségének megfelelő jól ismert népdalokat hangszerelnek át, azaz metalosítanak a lehető legegyszerűbb módon (értsd: a gitár maximum akkordozik a népdal főmotívuma alatt, rosszabb esetben a frontember/énekesnő hörögve-üvöltve vezeti elő a Tavaszi szél vizet áraszt sorait).

A lehető legnehezebb feladat úgy beemelni a népzenei örökséget, hogy abból ne valami borzalom szülessen. Akad erre kiváló példa is: Magyarországon a VHK és a Barbaro, mostanában a Thy Catafalque és a Perihelion, külföldön pedig a norvég Enslaved, mely valami egészen magas színvonalon műveli azt, amit pályatársai sosem fognak tudni megvalósítani.

A norvég Lars Jensen 2006-ban jelentkezett Myrkgrav elnevezésű projektjének debütalbumával, majd tizenegy év elteltével, idén szeptember 21-én a Pest Productions gondozásában megjelent második sorlemeze "Takk Og Farvel; Tida Er Blitt Ei Annen" címen, melynek fordítása szerint ("Köszönöm és viszlát, az idők megváltoztak") ez egyben hattyúdala is. A korongon két régebbi tétel újravett verzióján kívül csupa friss dal sorakozik: az anyag érdekessége, hogy Olav Luksengård Mjelva személyében a norvég nemzeti hangszer, a Hardanger fidula szakavatott megszólaltatója is szerepel.

A Hardanger fidula egy, a hegedűhöz hasonló nyolchúros hangszer: négy húrt a hegedűhvel megegyezően szólaltatnak meg, a többi úgynevezett együttrezgő húr, mely közvetlenül nem, csak a többivel együtt rezegve adja ki hangját. A hangszert egyébként A Gyűrűk Ura: A két torony filmzenéjéből ismerhetjük, mert ez szól a rohírok visszatérő témájában is.

A zene egy része hagyományos folk metal tiszta énekkel előadva, a másik fele a daloknak inkább a black/viking metal vonalat hozza a szokásos eszközökkel előadva. A promóanyagból kiderül, hogy Lars Jensen szülőhelyének, Åsa falujának és közvetlen környékének helytörténeti érdekességeit, történeteit, néprajzi emlékeit és folklórját énekli meg norvég nyelven.   

A korong nagyon szépen, arányosan szól, talán az ének van egy kicsit a mixben kiemelve, de ez sem gond, mert Jensen hangja kiváló: gyakran saját hangsávját megtöbbszörözve több szólamban énekel, míg máskor megbízhatóan, de túlzások nélkül hozza a jellegzetesen blackes előadásmódot. 

Érdekes módon azok a dalok sikerültek kifejezetten erősre, ahol a hagyományos metal megközelítés a háttérbe szorul. Ahol átveszi az uralmat a viking/folk metalos jelleg, ott többnyire standard, sokszor hallott és nem különösebben izgalmas megoldásokat kapunk. Amikor azonban a népi hangszer és a gitárok kompozíciós egységbe kerülnek, akkor nagyon kellemes hallgatnivalóval találkozhatunk: ilyen a nyitó Skjøn Jomfru vagy az instrumentális Spålsnatt.  

Erős, kiforrott lemez tehát a Myrkgrav búcsúalbuma: mindenképpen érdemes beszereznie azoknak, akik érdeklődnek a skandináv néprajz vagy Norvégia eldugott szegleteinek kultúrája iránt, ráadásul szeretik a tiszta, szép dallamokat, de irtóznak a lakodalmas metal vadhajtásaitól. Remélem, Lars Jensen nevével pedig nem utoljára találkoztunk és visszatér még a rockzenéhez, talán ha más formában is.

8/10