Számtalan életrajzi film készült már különböző rocksztárok életéről (A nyughatatlan, Bob Dylan életei), egy-egy stúdióalbum koncepciója alapján is forgattak filmet (Tommy, The Wall, Quadrophenia) vagy éppen promóciós, egész estés klipként is működő zenés vígjátékot (Egy nehéz nap éjszakája). Összeállításunkban most olyan fikciós filmeket gyűjtöttünk össze, melyek magáról a rockzenéről, annak megéléséről, örömeiről és gondjairól szólnak, mind a zenészek, mind pedig a rajongók szempontjából.

10. Rocksztár (Rock Star - 2001)

A 2001-ben forgatott filmet a Judas Priest énekescseréje inspirálta: 1992 májusában Rob Halford távozott a legendás brit metalbandából. 1996-ban Tim "Ripper" Owenst, aki addig egy Judas Priest tribute csapatban énekelt és hozta Halford összes színpadi és vokális manírját, a zenekar megkereste és felajánlotta neki a megüresedett posztot. Owens 2003-ig - két stúdió- és két koncertalbum erejéig - maradt az együttesben, amikor is Halford visszatért.

Ez a történet lett az alapja a Mark Wahlberg és Jennifer Aniston főszereplésével készült filmnek, azonban a forgatókönyvírók annyira átdolgozták a sztorit, hogy végül az érintettek közül mindenki elhatárolódott attól és majdnem per is kerekedett a dologból. A felvizezett verziót már a címadás is jelzi: az eredetileg Metal God munkacímmel futó projektből lett végül Rock Star. A romantikus szál sem maradhatott ki a két színész között, de a történetet is visszahelyezték egy évtizeddel korábbra. A Judas Priestből Steel Dragon lett, a film pedig azzal a korszakváltással zárul, amikor az évtizedfordulót követően, 1992 környékén berobban a grunge, a heavy metalnak pedig befellegzik (legalábbis a filmkészítők szerint). 

A film egyébként finoman szólva nem lett siker: amiért mégis érdemes megnézni, az a Steel Dragon tagságát alkotó zenészek személye. Jason Bonham (dob), Jeff Pilson (basszusgitár) és Zakk Wylde (gitár), a stafétabotot végül átvevő legújabb énekest a film zárójelenetében pedig Myles Kennedy alakítja: egy ilyen felállást még most is el tudnánk képzelni.

9. Üvegtörök (Breaking Glass - 1980)

A Hazel O'Connor főszereplésével 1980-ban készült film egy Kate nevű énekesnő és bandája, a Breaking Glass felemelkedését, majd bukását mutatja be a nyolcvanas évek első felének Angliájában. Ez nem hollywoodi tanmese: a konzervatív Thatcher-kormány gazdasági korszakváltása, az ipari szektor és a bázisát adó munkásság talajvesztése, a skinheadek, a jobboldali radikalizmus megerősödése, a munkanélküliség, a post-punk hátterét adó sivárság és kilátástalanság, az idealista rockzenészekre rátelepedő kiadós fejesek, producerek és ügynökök machinációi, a kábítószerek mind-mind jelen vannak a filmben.

Külön érdekes magyar vonatkozása a filmnek, hogy nálunk hatalmas kultusza lett, Hazel O'Connor többször is fellépett Magyarországon, egyszer ráadásul úgy, hogy a KFT volt a kísérőzenekara, az énekesnő csak a szaxofonosának szerepeltetéséhez ragaszkodott. Az együttműködésből még egy kétszámos kislemez is született 1985-ben: Bornai Tibor zenéjére O'Connor írt szöveget (A-oldal: Stranger In A Strange Land, B-oldal: The Night Before The Dawn).

8. A turné (This Is Spinal Tap - 1984)

Rob Reiner 1984-es kamu rockdokumentumfilmje ma már legenda: az a fajta sírva röhögős mozi, mely egyszerre csinál hülyét a saját szerepükön messze túlnőtt rockbandák eget verően túlzó baromságaiból, illetve a heavy metal/hard rock csúcskorszakának jellegzetes zenekari turnévideóiból. Az interjúk, bevágott kézi kamerás snittek és koncertfelvételek olyannyira valósra sikeredtek, hogy számtalan zenész magára is vette a dolgot.

A híres/hírhedt jelenetre, melyben a zenekar tagjai nem találnak a színpadra és eltévednek az aréna folyosóinak labirintusában, többször hivatkozott Dee Snider, Ozzy Osbourne, a Led Zeppelin vagy éppen Jerry Cantrell is, mint velük a való életben ténylegesen is megtörtént eseményre. A film címe azóta szállóigévé vagy még inkább jelzővé vált: az "ez tiszta Spinal Tap" kifejezés azonnal heveny tüneteket vált ki minden több évtizedes pályát befutott angolszász rockbandánál.

A film a képzeletbeli brit heavy metal csapat, a Spinal Tap 1982-es amerikai albumpromóciós turnéját dokumentálja és bármely akkori zenész vagy banda könnyen magára ismerhetett benne: sőt, sokan magukra is ismertek, olyannyira, hogy Steven Tyler, az Aerosmith énekese meg is sértődött a Stonehenge-színpadképet kifigurázó jelenet láttán, mivel ők is hasonlóval léptek fel akkoriban aktuális koncertjeiken.

7. Wayne világa (Wayne's World - 1992)

A film, amely világsztárrá tette Mike Myerst és Freddy Mercury halálát követőn egy évvel berobbantotta a Queent az amerikai slágerlistákra: ez az 1992-ben készült anti-road movie mérlege. A film az eredetileg a Saturday Night Live műsorán 1988-89-ben futó paródiajelenetek alapján készült. A történet két, Illinois állambeli metalrajongó, Wayne Campbell (Mike Myers) és Garth Algar (Dana Carvey) sorsát követi, akik egyfajta közösségi célú, saját gyártású élő kábeltévés rockműsort vezetnek minden péntek este fél tizenegykor.

Ebből írtak egész estés rock'n roll filmet Myersék: az alapanyag szűkösségéhez képest igencsak szórakoztató lett a végeredmény, teljesen idióta történettel és azóta már az amerikai popkultúrába beépült szállóigékkel. A két amatőr tévés zsíros szerződést kap egy tévéproducertől: innentől egyenes út vezet a rocksztárok, a tévés csillogás világába, mely természetesen tele van ármánnyal, szerelemmel, csalárd cselekkel, király zenével és mindennel, amit csak egy vidéki metalrajongó beleképzelhet.

6. Pop, csajok, satöbbi (High Fidelity - 2000)

A brit Nick Hornby 1995-ös regénye sem kerülhette el a sorsát: öt évvel később John Cusack főszereplésével került a mozikba és aratott osztatlan kritikai és közönségsikert. A helyszínt Londonból Chicagóba költöztették át, a főhős Reb Flemingből Rob Gordon lett, de egyébként a film elég hűen követte az alapanyagot.

Rob Gordon egy harmincas éveiben járó zeneőrült: korábban bulikon volt DJ, világéletében vagy rockújságíró vagy lemezkiadós guru akart lenni, de végül egy lepattant bakelitbolt tulajdonosaként kötött ki, megáldva két, hozzá hasonlóan elátkozott lúzer kollégával. Többezernyi lemez között éli életét, felvértezve a könnyűzene történetének átfogó, lexikális ismeretével. Hármójuk legfőbb szórakozása boltjuk vásárlóit szívatni, illetve a legkülönbözőbb témákban TOP5-ös listákat készíteni fejben, kapásból összedobva: TOP5 dal a halálról, TOP5 dal egy debütalbum A-oldaláról és hasonlók. 

Van itt is romantikus szál, de a furcsa az, hogy az végül másodrendűvé válik a rockzenéhez szorosan kapcsolódó jelenetek mellett. Külön említésre méltó a lemezbolti eladó Barry személye, akit Jack Black játszik olyan robbanásveszélyesen túlpörögve, hogy gyakorlatilag le is mossa a pályáról Cusacket. Kiváló és elképesztően szórakoztató film: tulajdonképpen már nem arról szól, hogy lehet-e rockzene nélkül élni, hanem hogy van-e egyáltalán értelme. 

5. Ford Fairlane kalandjai (The Adventures Of Ford Fairlane - 1990)

Itt jön minden idők legbunkóbb, legmocskosabb szájú és legkarizmatikusabb rock'n roll detektívje, Ford Fairlane! Tulajdonképpen ennyit elég is lenne mondani a filmről, mert aki látta ezt a kivételesen kretén, politikailag döbbenetesen inkorrekt vígjátékot, az órákig tudja idézni beszólásait, poénjait, körülbelül úgy, ahogy Tímár Péter Csapd le csacsi! című klasszikusának aranyköpéseit.

A dicsőséges rockkorszak utolsó nagy pillanatait csípi el ez a film: a Sunset Strip világát, a glam metal bandák tupírozott hajú, nárcisztikus zenészeit, a mindenható kiadók simlis vezetőit. Tökéletes korrajz, melyen szénné röhöghetjük magunkat. A film egyébként orbitálisat hasalt Amerikában és igazából nyom nélkül tűnt el a süllyesztőben, de Magyarországon kultstátuszt ért el, köszönhetően Nagy Feró szenzációs szinkronmunkájának. Az ő hangján szólal meg Ford Fairlane minden poénja, ráadásul a magyar verzió sokkal durvább és elszálltabb, mint az angol eredeti. Megtekintése nem egyszerűen ajánlott, hanem kötelező!

4. Tenacious D avagy a kerek rockerek (Tenacius D In The Pick Of Destiny - 2006)

Nagyon úgy tűnik, hogy ez bizony Jack Black, a világtörténelem egyik legragyogóbb és legnagyobb hatású drámai színészének listája lesz, de ez van. Az 1994-ben Kyle Gass és Jack Black által megalapított amerikai poénzenekar, a Tenacious D 1997-ben robbant be egy rövid életű HBO-s tévésorozat révén, melyet követett a 2001-es debütalbum, melyből el is ment egymillió példány.

2006-ra aztán új lemezzel és a hozzá kapcsolódó játékfilmmel jelentkeztek, mely a zenekaruk eredettörténetét mesélte el. A sztori szerint a két hányattatott sorsú utcazenész, JB és Kyle - miközben reménytelenül próbálnak érvényesülni - véletlenül jönnek rá arra, hogy minden sikeres rockzenész a Végzet Pengetőjét használta játékához. A középkori mítosz szerint egy ördögidézés során a Sátán egyik szemfoga letört és itt is maradt, mielőtt az ördögöt visszaparancsolták volna a pokolba. A "Rákenrol" Történeti Múzeumban található ereklyét próbálja megszerezni a duó, hogy az démoni erejével felruházza őket. Don Quijote és Sancho Panza útnak indulnak és kő kövön, szem nem marad szárazon.

A botrányos poénokkal élő és főleg Jack Black játékára kihegyezett filmben olyan rock- és színészsztárok játszanak kisebb-nagyobb szerepet, mint Meat Loaf, Dio, Ben Stiller, Dave Grohl vagy Tim Robbins. A végén természetesen nem maradhat el a nagy leszámolás sem magával Luciferrel, aki most a foga helyett valami egészen mást hagy itt a két ökörnek, akik alternatív felhasználási módot is találnak hozzá.

3. Facérok (Singles - 1992)

Az 1992-ben Cameron Crowe által írt és rendezett Facérok tulajdonképpen a grunge kísérőfilmje: Seattle városát pontosan olyannak mutatja be, amilyennek mindenki hitte és látni szerette volna akkoriban. Az összes huszonéves kockás pólóban, szakadt farmerban és bakancsban szaladgál, miközben minden klubban az Alice In Chains vagy a Soundgarden játszik, az élet pedig nem szól másról, mint a zenéről és a párkapcsolatokról. 

A film meglepően ártatlan módon mutatja be a grunge-érát és szülővárosát: igazából azokat a problémákat, melyek miatt ma már (a Pearl Jam zenekart kivéve) egyetlen frontembere sincs köztünk a színtér egyik bandájának sem, diszkréten mellőzik az alkotók. Azonban mindhárom csapat szerepel a filmben koncertfelvételek, illetve néhányuk cameo-jellegű személyes szereplése révén. A romantikus vígjáték része a mozinak talán már nem állja ki az idők próbáját, de a filmzenealbum máig korrekt összefoglalása az egész korszaknak és az akkori amerikai életérzésnek. 

2. Majdnem híres (Almost Famous - 2000)

Cameron Crowe másik rocktémájú filmje a 2000-ben bemutatott Majdnem híres: félig önéletrajzi történet ez, hiszen Crowe saját magáról mintázta a tinédzser főhőst. A sztori szerint a tizenöt éves, de magát idősebbnek hazudó William Miller a szerencsés véletlen folytán a kor rockbibliájának, a Rolling Stone magazinnak kezd el dolgozni: célja mindenáron az, hogy cikkei megjelenhessenek a lap hasábjain. A folyóirat egyik szerkesztője megbízza, hogy írjon a feltörekvő Stillwater nevű csapatról, akiknek leghőbb vágya, hogy a lap a címoldalán hozza őket.

A két szándék sorszerűen találkozik és a tini Miller végigkíséri a rockbandát annak turnéján. Útközben Miller sok mindent elveszít: illúzióit, szüzességét, naivságát, de megismeri a hetvenes évek rockiparát, a turnébizniszt, illetve a zenészeket körbevevő siserahad (promóterek, ügynökök, újságírók, grupik) mesterkedéseit és a közöttük és a bandák között fennálló kölcsönös függőségi rendszert. A Majdnem híres rockfilm, de egyben a felnőtté válásról és a bizalomról is szól, melyet még nehezebb visszanyerni, mint kiérdemelni.

A film révén Kate Hudson szupersztárrá vált, míg a Rolling Stone magazinhoz gyakornoknak jelentkezők száma az egekbe szökött a bemutatót követően. Bár nagy kritikai sikert ért el, sajnos gyártási költségeinek mindösszesen a háromnegyedét hozta be.

1. Rocksuli (School Of Rock - 2003)

A 2003-as, Jack Black csúcsfilmjének számító Rocksuli egészen ritka művészi együttállás eredménye: talán az alkotók eredeti szándékától függetlenül is, de valami olyasmi sült ki belőle, mely messze túlmutat a vígjáték keretein. Óda és szerelmesfilm a rockzenéhez: egyszerre szól a vágyak és remények soha fel nem adásáról, a zene szerepéről és az általa nyújtott összes szépségről, az összetartozásról, az elkötelezettségről, a régi nagyok felé történő tiszteletadásról, a hagyományról és annak továbbadásáról, valamint a felelősségről.

Dewey Finn a harmincas éveit taposó reménybeli (és reménytelen) rockzenész: haverjával és annak barátnőjével lakik együtt egy közös albérletben, melynek még a havidíját sem tudja kiköhögni. Dolgozni nem hajlandó, mert ő a rockzenével harcol a társadalomért. Azonban egy ultimátumot követően kénytelen pénzt szerezni: a vakszerencse folytán barátja neve alatt helyettesítő tanári állást lejmol magának egy elit magániskolában. 

Tanítani nem akar (és nem is tudna), de kiderül, hogy a gyerekek komoly szintű zenei képzést is kapnak az iskolai oktatás keretei között. Mivel saját együtteséből kirúgták, viszont az esedékes Bandák Csatája tehetségkutatóban húszezer dolcsi a főnyeremény, Dewey a kisdiákokból szervez rockzenekart: ez azonban igencsak nehéznek bizonyul, sokkal nehezebbnek, mint ahogy elsőre gondolnánk. A kétezres évek eleji kissrácok már csak legfeljebb archív felvételekről ismernek rockbandákat: a botcsinálta tanár bácsinak az alapoktól kell kezdenie. Rocktörténelem, rockelmélet, rockanalízis: csak néhány tantárgy neve, melyet a gyerekek fejébe kell vernie.

Dewey Finn (és Jack Black) rock (és annak etikája) iránti feltétlen elkötelezettsége beérik: bár ő maga majdnem feladja, a kölykök szó szerint kirugdossák depressziójából és megmutatják mindenkinek, hogy a rockot nem pénzdíjakra meg kitüntetésekre játsszák. 

+1. Kopaszkutya - 1981

Egy magyar rockzenekar születése, küzdelmei, sikerei a nyolcvanas évek legelejének Magyarországán Szomjas György 1981-ben készült filmjében: tudományos szocializmus, proletárdiktatúra, Allen Ginsberg meg az osztályharc kérlelhetetlenül őrlő dialektikus szükségszerűségében Sziszüphoszként küzdő bandamenedzser. P. Mobil és Hobo Blues Band: Deák Bill Gyula, Hobó, Schuszter Lóránt, Póka Egon meg a mindenható tévéfellépés, mely még Marx szakállára sem akar összejönni.

A "Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya, nem királyok kutyája!" ma már talán jópofának tűnhet, de a késő Kádár-rendszerben ez választott életstratégia is volt sokak számára a túléléshez. A Kopaszkutya rockzenekar esetében ez ars poetica is egyben: azoknak énekelni, akiknek senki sem énekel és a rendszer szerint hivatalosan nem is léteznek. A Kopaszkutya kortörténeti értékű lenyomata annak, hogy mennyire nem fért bele a rockzene az akkori lábszagú, poshadt szemléletű, szocialista, pártállami magyar valóságba.