Igencsak szomorú apropója van ezen album elkészültének. A Swallow The Sun gitáros Juha Raivio párja, az eredetileg a Dél-afrikai Köztársaságban született énekesnő Aleah Stanbridge 2016-ban bekövetkezett halála. Már önmagában az kész csoda, hogy végül tavaly megjelent az első, és teljesen biztosan utolsó Trees Of Eternity album, melyen Juha és Aleah együtt szerepeltek. Az énekesnő tragikus halála magában hordozta annak az albumnak is az eltűnését, sőt, Juha zenészi pályafutásának végét, teljesen érthető módon. De hála az égnek, nem így lett.
Juha végül hangszert ragadott és minden gyászát ebbe a kicsit több, mint negyvenperces anyagba ültette át. Ebben pedig nem is találhatott volna jobb társakat, mint az ex-HIM dobos Gas Lipsticket és az Amorphis énekesét, Tomi Joutsent, sőt, itt van még egy dal erejéig a Draconian angyali hangú énekesnője, Heike Langhans is.
Nehéz kritikai szempontból hallgatni ezt az albumot. Ez valami egészen más, mint amit eddig megszoktak az emberek. Itt nincs túlfifikázás, bődületes szólók, eszméletlen duplázások, epikus megoldások. Itt minden érzésből van eljátszva. Ez egy hangulatlemez, leginkább doom metalnak tudnám mondani. Juha saját bevallása szerint nem is nagyon emlékszik arra az egy hétre, amikor az album zenei anyagát írta. Mindettől független egy remek album lett a "No Stars Upon The Bridge".
A nyitó, elsőként bemutatott Mirrors egy tökéletes kezdés. Egy elég átfogó képet mutat arról, hogy mi is lesz az album többi részében. Olyan súlyos, nyomasztó hangulattal bír az egész korong, főleg az a szám, melyre én még nem nagyon láttam példát. Amin teljesen ledöbbentem, az Tominak a hangja. Kicsit háttérbe kerültek az Amorphis védjegyszerű dallamai, és már-már black metalra hajazó hörgések és acsarkodások kerültek a helyére. Bár két-három sor erejéig ebbe a dalba is került tiszta ének, mégis ezek a síron túli hangok dominálnak végig. Ezt követően erős váltás jön. Egy szavalat Raven's Song címen, ilyenből további kettő van az albumon -Pieces, Spiral Gate - és amúgy még egy kicsit meg is nyugtatják az embert két lelki felmorzsolás között.
De vannak igazán különleges dalok is az albumon, az egyik a Draconian énekesnőjével készült My Mistake, ahol Heike a tőle megszokott andalító, már-már gyötrő hangjával ad egy olyan színt az egésznek, hogy az a furcsa érzése támad az embernek, hogy valami kis pozitív hangulat is szorult a lemezbe, aztán megint előkerül Tomi és véget vet az egésznek és megint hat láb mélyen érzed magad.
A másik ilyen tétel az én személyes kedvencem, a Severed Eyes. Az egész korong legdallamosabb tétele, itt Tomi is csak tisztán énekel. De még hogy! Esküszöm, egy-egy pillanatában elmenne egy lassabb Amorphis-dalnak is, mondjuk a "Silent Waters" albumon. Egy olyan egyszerű, mégis fülbemászó dallammal rendelkezik az egész, hogy az utolsó refrénnél már a hallgató is elkezdi dúdolni. Helyet kapott még az anyagon egy iskolapélda funeral-doom tétel, a The Maze. Talán az egész album legkomorabb, leginkább csontig hatolóan sötét és hideg dala.
A lemez zárása teszi fel az i-re a pontot. Ebben a dalban Aleah hangját is hallhatjuk, mely - akárhányszor hallgattam is meg az albumot - nálam mindig libabőrt okozott. Tomi hangjával kiegészülve egy borzasztóan szomorú, maróan keserű hat percet kapunk. Itt teljesedik ki az egész albumnak a tiszteletteljes üzenete. Érezni, hogy ez az anyag sokkal inkább Aleah emlékének szól, mintsem a hallgatónak.
Ezt tovább erősítendő itt van a tény, hogy a szövegek, melyek az albumon vannak, mind-mind Aleah irományai. Úgy előadva, hogy biztosan neki is tetszenének. Hogy milyen album lett a "No Stars Upon The Bridge"? Kifejezetten jó, már ha az adott egyén fogékony az ilyen súlyos, gyökereiben sötét és lehangoló zenékre. Nem szabad úgy hallgatni ezt a korongot, hogy ez egy előre megtervezett, agyonmatekozott anyag. Ez valami, amit a gyász és a fájdalom szült, egy gyógyulási folyamat része, mely ha nem is fog begyógyítani minden sebet, talán egy fokkal elviselhetőbbé teszi Juha számára a veszteség feldolgozását.
9/10
