A mostani megjelenésdömpingben egyszerűen fizikailag képtelenség lépést tartani az újabb és újabb produkciókkal: a Prophecy Productions még július 21-én adta ki a Sun Of The Sleepless bemutatkozó albumát "To The Elements" címmel és most teljesen véletlenül akadtam rá, nagy szerencsémre. Ránézésre egy teljesen ismeretlen, feltörekvő banda anyagának gondolnánk a korongot, de ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk: egy húszéves csapatról (azaz inkább projektről van szó), mely mögött a metalszíntér egyik legendája áll.
Nos, ez a titokzatos delikvens Schwadorf, azaz Markus Stock, a The Vision Bleak és az Empyrium szellemi vezére, aki mintegy mellékesen a Sun Of The Sleepless elnevezésű kult black metal formációját is létrehozta még 1998-ban (!). Egy EP, egy megosztott kiadvány a Nachtmahr társaságában és egy kislemez, melyek közül a legutolsó is tizenegy éve látott napvilágot: ez a pályafutás termése, ami azért alulról konvergál a nullához. De most Schwadorf megfelelőnek találta az időt arra, hogy egy bő negyvenperces, héttételes koronggal jelezze, hogy projektje köszöni szépen, de él és virul.
Nevéhez és a borítóhoz méltóan ez egy régivágású black metal lemez akar lenni szándéka szerint, de az alkotó másik csapatának (nevezetesen a The Vision Bleak nevű gótikus metal bandának) a dallamai, dalszerzői megoldásai rendszeresen felbukkannak a nótákban, emellett Schwadorf kellően széles látókörű zenész is ahhoz, hogy időről-időre becsempésszen némi modernebb ízt is a témák közé (esetünkben ez a post-black metalt jelenti). De hangulatában, esztétikájában ez kétségtelenül hagyományos északi feketefém: az, amelyik a természeti szépségek, az erdők, a hegyek, a hófödte tájak, az ember nélküli világ dalait énekli meg.
Schwadorf az ének terén nem köt kompromisszumokat: itt bizony nincs helye tiszta vokálnak (illetve csak a bevezető vagy átkötő tételekben), mindenhol a jellegzetes black metalos károgással, acsarkodással él és ez kétségtelenül ad egy igen kemény, jéghideg jelleget a dalainak. A post-black vonások talán a Motions című szerzeményében vannak legtisztábban jelen: végeérhetetlen tremolóss riffelés, elszállós, érzelmekkel teli dallamok, melyek akár a Harakiri For The Sky istállójából is érkezhettek volna.
Aztán ahogy haladunk előre a lemezen, szikárabbá, komorabbá válik az egész produkció. A korong ékköve egyértelműen a Where In My Childhood Lived A Witch című hihetetlenül gonosz, nyomasztó tétel: ezt bizony akár a Satyricon is megírhatta volna valamikor a "Volcano" album környékén. Súlyos, menetelős, doomos riffek és valami egészen szenzációsan nyomasztó atmoszféra, melybe érdekesen, váratlanul kúszik be egy The Vison Bleaket idéző kórus. Ez bizony telitalálat: talán nem túlzás azt mondani, hogy 2017 egyik legerősebb black metal dala.
Bár a "To The Elements" többi része is egyenletesen magas színvonalú, ezt a minőséget a többi szerzemény nem képes hozni, talán még a záró, igen epikus Phoenix Rise, mely hangulatában egy kissé ki is lóg a lemezről: nekem az Einherjer neve is beugrott a hallatán. Egyébként ezek az előszeretettel, több nótában is alkalmazott kórusok nagyon kellemesek: egyfajta időtlen, fensőséges jelleget adnak a daloknak.
Mindig érdekesnek találtam, ha egy zenész az általa az évek alatt kényelmesen belakott stíluson (jelen esetben a gótikuson metalon) kívüli területekre is kimerészkedik. A The Vision Bleak legutolsó, tavalyi albuma rendkívül erősre sikeredett (lemezkritika ITT) és úgy tűnik, hogy Schwadorfnak nem kell a szomszédba mennie egy kis ihletért, mert ha a hobbiprojektje keretén belül is ilyen erős dalokat tud írni, akkor bizony érdemes a rokonstílusok felé is nyitnia.
A Sun Of The Sleepless albumát tehát egyaránt ajánlhatom a régi, tradicionális black metal és a stílus modernizált verziója kedvelőinek is: mindenki megtalálhatja benne azt, ami miatt szereti ezt a hideg, rideg, tüskés, szúrós, barátságtalannak tűnő zenét. Aki viszont a szép, hangulatos dallamokat keresi, annak meg kell egy kicsit küzdenie a befogadással: erre tökéletes példa a már említett Phoenix Rise. A dal középrészéig kemény zúzás megy, majd a riff főtémája olyan gyönyörűen, epikusan kerül kibontásra, majd zárul le, hogy a hideg futkos az ember hátán.
Nem tudom, hogy a nyár óta hány metalrajongóhoz jutott el ez a lemez: remélem, nem sikkadt el a számtalan tucatprodukció között és megtalálta a saját közönségét. Jó lenne, ha Schwadorf két másik, jóval nagyobb rajongótáborral rendelkező és sikeresebb bandája mellett is találna erre időt, mert hallhatóan van mondanivalója, mely ráadásul magasan a kortárs színtér 90%-a fölé emelkedik.
9/10
