Történelmi tárlatlátogatást teszünk a heavy metal múzeumában: listánkban olyan lemezeket gyűjtöttünk össze, melyek ma már ikonikusnak tekinthetők. Mint az összes ilyen válogatás, ez is korlátos és szubjektív, azaz nem fért bele minden (eredetileg tizenötösnek indult, onnan kúszott fel huszonöt tételre, de a százas kollekciót is még mindig szűkösnek érezhetnénk).

Az ikonikus szó nem jelenti automatikusan az adott zenekar legjobb, kereskedelmileg legsikeresebb vagy éppen legnagyobb elismerést kiváltó korongját: itt valami másról, valami elég nehezen megfogható dologról van szó. A kategóriába természetesen beletartozhatnak az előző mondatban meghatározott anyagok, de olyan, mára már csak kevesek által hallgatott és a nagyközönség számára talán teljesen ismeretlen lemezek is, melyek hatása viszont felmérhetetlen a metal teljes spektrumára nézvést.

Olyan albumok sorakoznak tehát itt, melyek a mából visszatekintve egyértelműen stílusalapítók vagy -teremtők: nélkülük ma számos zsáner nem is létezne, így több olyan lemez kimaradt, mely iszonyatosan jó és fontos, de önmagában nem volt kiindulópontja semmilyen trendnek a metalon belül (AC/DC, Led Zeppelin, stb.). A lista összeállításánál próbáltunk ahhoz ragaszkodni, hogy egy előadótól, illetve egy stílusban csak egy tételt nevesítsünk. De mivel a metal kismillió elágazásra bomlik, itt is a legfontosabbakat vettük számba, azaz a post-black indusztriális szimfonikus folk-core és hasonszőrű társai ma kimaradtak a szórásból.

A hetvenes évek közepi, ma már klasszikus punk, illetve a kilencvenes évek elején berobbanó grunge szintén nem kapott helyet a cikkünkben, mert bár hatásuk felmérhetetlen, műfajilag nem tartoznak a metal keretei közé (bár erről hosszadalmas és felettébb élvezetes vitákat lehetne lefolytatni, melyre a kommentfal kiváló lehetőséget biztosít, hajrá!). A korongokat szigorúan megjelenésük idősorrendjében és nem fontossági vagy minőségi rangsorban szerepeltetjük, ami egyben lehetőséget biztosít egyfajta történelmi áttekintésre is, továbbá elgondolkozhatunk azon, hogy a metal honnan jutott el hová és mennyi idő alatt, valamint hogy az utolsó lemez megjelenési dátuma után mi is történt a metallal, merre tart vagy éppen tart-e egyáltalán valahová.

1. Black Sabbath - Black Sabbath (1970)

A metal alapító atyái: a birminghami négyes ezzel a blues rockból kinőtt szörnyeteggel indította el útjára a műfajt. Lehet ugyan vitatkozni a Led Zeppelin első két lemeze kapcsán, hogy ki is volt az első, de a heavy metal a Black Sabbath debütalbumán szólt először úgy, ahogy ma ismerjük: Tony Iommi zseniális gitárriffjei, Ozzy Osbourne síron túli, libabőröztető hangja, Geezer Butler és Bill Ward betonszilárdságú ritmusszekciója ma már mindenki számára hivatkozási alap, aki metalt vagy kemény rockot akar játszani. A "Black Sabbath" korong egyben a doom és stoner metal alstlíusok kezdőpontja is. Ahogy pedig az okkult tematikát is elsőként bevezető, egyébként február 13-án, pénteken (!) megjelent lemez elindul az esővel, a harangzúgással és a mennydörgéssel, az maga a heavy metal.   

2. Deep Purple - In Rock (1970)

A brit Deep Purple teljesen érthetetlen módon sosem kapta meg azt a kritikai elismerést, mint honfitársai, a Led Zeppelin vagy a Black Sabbath. Pedig amit az angol csapat véghezvitt az 1970. június 3-án megjelent korongon, az mai ésszel szinte felfoghatatlan: olyan súlyosan, brutálisan szólaltak meg, ahogy előttük senki sem igazán (érdemes külön figyelni a lenti élő felvétel közönségét, az arcokat, a reakciókat). Ritchie Blackmore gitározása szó szerint generációkat inspirált: a villámkezű zenész elsőként használt neoklasszikus témákat és futamokat szólóiban, a nyolcvanas évek gitárhőseit is megelőlegezve. Jon Lord Hammond-orgonáját a gitárral egyenrangú szólóhangszerré tette a kemény rock színterén, Ian Gillan, a Roger Glover basszusgitárossal frissen csatlakozott énekes pedig új szintre emelte azt, amit a rockéneklésről gondolhatott bárki is addig.

3. Rainbow - Rising (1976)

A Deep Purple feloszlása után Ritchie Blackmore létrehozta Ronnie James Dio amerikai énekessel a Rainbow nevű metalbandáját, melynek második soralbuma 1976 májusában jelent meg. Köszönhetően Dio szövegvilágának, a lemez előfutára lett az epikus fantasy metalnak, erre legjobb példa a bő nyolcperces Stargazer című daluk is.

Cozy Powell dobzseni elképesztő erejű produkciójával, no meg a varázslatos szimfonikus hangszereléssel (mely teljes mértékben nélkülözte azokat a giccses és klisés megoldásokat, melyek sajnos ma is uralják a stílust) a "Rising" azonnal szupersztár státuszba emelte a zenekart és a frontembert. Még egy albumot élt meg ez a felállás, aztán Dio a Black Sabbath soraiban készített el két szenzációs lemezt, hogy aztán saját nevén megalakítsa a nyolcvanas évek egyik legsikeresebb metalzenekarát.

4. Van Halen - Van Halen (1978)

A holland testvérpár, Eddie és Alex Van Halen által 1972-ben alapított Van Halen a nyolcvanas években a legnagyobb sztárok közé emelkedett, tulajdonképpen egymagában volt felelős az abban az évtizedben az Egyesült Államokban csúcsra járatott partizós glam metal hullámért. David Lee Roth frontemberek százainak vált példaképévé: gesztusai, megjelenése, színpadi produkciója mintává lett sokak számára. Eddie Van Halen pedig debütalbumukon újradefiniálta mindazt, amit addig előadhatónak tartott gitáron a zenészszakma. A korong számos dala lett kislemezsiker: a csapatnak még ezt is sikerült felülmúlnia "1984" című anyagával, de aztán Roth hirtelen kiszállt, Sammy Hagar pedig egy másfajta, de szintén kiváló inkarnációját hozta létre a rockintézménynek. A klasszikus felállás 2006-ban alakult újjá Michael Anthony basszusgitáros kivételével, akit Eddie Van Halen fia pótol a bandában.

5. Judas Priest - Stained Class (1978)

A világ egyik legnagyobb metalbandája, a brit Judas Priest a fenti Van Halen koronggal egy napon megjelent "Stained Class" lemezével gyakorlatilag beindította a brit heavy metal új hullámát (NWOBHM), mely a nyolcvanas években olyan zenekarokat röpített az egekbe, mint az Iron Maiden, a Saxon, a Motörhead vagy a Def Leppard. Bár legnagyobb sikerüket az 1980-as "British Steel" korongjukkal érték el, de a "Stained Class" alapozta meg a Judas Priest (és több száz más banda, khmm...) klasszikus hangzását. Az Exciter című daluk pedig hivatalosan is a thrash metal egyik előfutárának tekinthető.

6. Discharge - Hear Nothing See Nothing Say Nothing (1982)

A nyolcvanas évek elejére a punktrend lecsengett: átalakult részben a post-punk, new wave csapatok színterévé, másrészt maguk az első hullám zenekarai (The Clash, The Stranglers) szépen lassan belesimultak a fősodorbeli népszerűségbe, mind zeneileg, mind pedig hatásukat tekintve. Erre válaszul érkezett a hardcore punk mozgalom, mely az underground etikáját és esztétikáját kérte számon a punk elindítóin: zenéjük teljesen kompromisszummentes, nyers, durva zörejnek tűnhetett mindenki más számára.

Azonban arra, amit a Discharge szabadított a világra 1982 májusában, senki sem lehetett felkészülve. Mintha egy másik bolygóról, egy párhuzamos valóságból érkezett volna ez az album, mert semmire sem hasonlított, ami addig hangzóanyagon megjelent. Nyugodtan hívhatjuk metalnak: egymaga felelős gyakorlatilag a thrash, a crossover, a crust punk, a grindcore, a black metal elindulásáért. Afféle extrém Biblia: mindenki megtalálhatja benne a saját műfaját. A zenekar dobhangzása, ritmusa pedig D-beat néven külön stílussá is vált, illetve a csapatra többek között a Metallica is, mint legalapvetőbb hatásaként hivatkozik. 

A Discharge a bemutatkozó lemezét követően standard heavy metal bandává alakult át, kiadott egy borzalmas albumot, melyet senki gyomra (sem a közönségé, sem pedig a kritikáé) nem tudott bevenni, majd gyorsan fel is oszlott. A kilencvenes évek elején újjáalakultak, állandóan változó felállással azóta is zenélnek, de az első korong színvonalát sosem tudták megközelíteni.

7. Venom - Black Metal (1982)

Az Athos, Porthos és Aramis, bocsánat, Cronos, Mantas és Abaddon alkotta kaotikus brit zajbrigád, a Venom második soralbuma 1982 novemberében jelent meg és általános kritikai rosszallás fogadta. Ez nagy részben volt köszönhető a banda finoman szólva szerény zenészi képességeinek, konkrétan borzalmasan pontatlan játékkal és rettenetes megszólalással bír a korong. De ez tökéletesen beleillett a kor undergroundjának megközelítésébe, mely lázadt minden ellen, mely a fősodorbeli csapatokat jellemezte.

A zenekar kinézete, szövegvilága, általános hozzáállása gyakorlatilag sorvezetője lett a korong címében is jelzett és annak névadójává vált műfajnak: a kilencvenes évek eleji norvég black metal színtér tulajdonképpen innen kölcsönözte szinte minden elemét. Arról máig vita folyik, hogy a Venom nyolcvanas évek eleji zenéje pontosan micsoda, speed, thrash vagy tőrőlmetszett feketefém, de a metal extrém vonalára tett hatásukat senki sem kérdőjelezi meg.

8. Metallica - Kill 'Em All (1983)

Nos, a Metallica első albuma nem a banda legjobb lemeze, nem is a legjobb thrash metal korong (mindkettőre példa a zenekar saját, 1986-os "Master Of Puppets" anyaga vagy a Megadeth "Rust In Peace" című 1990-es csúcsalkotása), de valószínűleg az első thrash kiadvány. Lars Ulrich és James Hetfield bandája a hardcore punk (Discharge) és a brit heavy metal új hullámának keresztezésével, valamint a dalok tempójának feltekerésével valóban valami újat hozott létre.

A Hit The Lights, a Seek & Destroy vagy a Whiplash a mai napig a zenekar koncertjének csúcspillanatai közé tartoznak és e nóták nagyságát és fontosságát még azok sem vitatják, akiket a Metallica az elmúlt huszonöt éves tevékenységével elidegenített magától. A brigád nem viselte túl jól a kilencvenes évek közepének megváltozott zenei klímáját és eléggé meg is zuhant lemezeik színvonala, de a 2016-os "Hardwired .. To Self-Destruct" (lemezkritika ITT) visszahozta a reményt sok rajongó számára. 

9. Iron Maiden - Powerslave (1984)

Az Iron Maiden egészen 1988-ig nem tudott hibázni: a banda egészen eszement sorozatot produkált stúdiólemezek terén, kezdve az 1980-as debütálásától a "Somewhere In Time" című konceptalbumig. Az 1984-es "Powerslave" a harmadik anyaguk Bruce Dickinson énekessel és egyben a nyolcvanas évek első felében alkalmazott formulájuk csúcsa. Ezt ők is érezték: az 1986-as korongjukon már szintetizátorokat, illetve még progresszívabb megközelítést alkalmaztak.

Azonban a "Piece Of Mind" ikerlemezeként kijött, egyiptomi tematikájú "Powerslave" egy olyan zenekart mutat, mely kreativitásának és dinamizmusának csúcsán van. Tökéletes, slágeres kislemezdalok csakúgy megtalálhatóak az albumon, mint egy instrumentális, illetve egy majd' negyedórás, mégis unalmassá egy másodpercre sem váló progresszív metal varázslat. Az Iron Maiden is megélte a maga hullámvölgyeit, de a nyolcvanas években már-már metalisteni státuszt értek el és nem is véletlenül. A lemez címadó tétele pedig az egyik legjobb dal, melyet a megöregedni nem tudó, a múlt sikereibe foggal-körömmel kapaszkodó hajdanvolt sztárokról szól, amúgy az Alkony sugárút című film színvonalán.

10. Bathory - Bathory (1985)

Ha a "Kill 'Em All" az első thrash, akkor a "Bathory" az első valóban ízig-vérig proto-black metal album. A svéd Quorthon által létrehozott egyszemélyes zenekar hatása főleg az európai extrém metalra egyszerűen felmérhetetlen. A 2004-ben elhunyt zenészt számtalan skandináv csapat tartja első számú inspirációjának, értelemszerűen főleg a feketefém zenekarok. A szándékosan puritán módon felvett garázsprodukció hangzása azóta is etalon a hagyományőrző metalegyüttesek számára, a black metal jellegzetes rikácsoló, károgó énekstílusa pedig itt született meg. A Bathory emellett a "Hammerheart" albumtól kezdődően egyértelműen a viking metal megalapozója is lett: az északi germán és viking mitológia zenei feldolgozása azóta is kedvenc témája számtalan csapatnak, a dallamos death metaltól az epikus power metalig bezárólag.

11. Celtic Frost - To Mega Therion (1985)

A svájci extrém metal csapat, a Celtic Frost szintén az egyik legmeghatározóbb bandája a nyolcvanas évek lávaként fortyogó, kavargó zenei masszájának, melyből lassan, szépen különváltak a thrash, death, black, hardcore stílusok. Ha akarjuk, akkor thrash vagy éppen death metalnak is hívhatjuk a magyarul hatalmas fenevadként fordítható második sorlemezüket. 

Tom G. Warrior kíméletlen, nyers torokhangja, kitekert, eszement riffjei azonban mérföldekre álltak már a fentebb taglalt elődök zenei primitívségétől. A doom metal és az ambient zenei részek éppúgy a részét képezték ennek a ma már legendás lemeznek, mint a szövegvilág által bemutatott okkult atmoszféra. Már nem pusztán a sebesség és a brutalitás jellemzi a korong dalait, hanem a kiforrott dalszerzői képességek és a tudatos, néha már az avantgárdba hajló megközelítés. A Celtic Frost sem kerülhette el az orbitális bukást: a negyedik stúdióalbumuk, a "Cold Lake" egy teljesen új felállással készült el, Tom Warrior a fősodorbeli sikert pedig a glam metal vonalán látta. A hatást elképzelhetjük: a brigád hamarosan fel is oszlott, majd jött a szokásos újjáalakulás, egy fantasztikus lemez ("Monotheist"), aztán 2008-ban a végleges megszűnés.

12. Slayer - Reign In Blood (1986)

Sokan ezt az albumot tartják minden idők legjobb heavy metal teljesítményének és nagyon nem is tudnánk ezzel vitatkozni. A "Reign In Blood" egy egyszeri és megismételhetetlen extrém metal anyag: az 1981-ben alakult Slayer itt mutatta meg igazán, hogy mi fán terem a zenei brutalitás és atmoszférateremtés. A Kerry King-Jeff Hanneman gitárduó földöntúli, skizofrén riffjei és szólói, Araya számtalanszor utánozni próbált, de mégis utánozhatatlannak bizonyult vokálja, no meg Dave Lombardo metronómpontosságú dobolása valami olyan istentelenül robbanékony eleggyé állt össze, melyhez még csak hasonlót sem tudott senki letenni az asztalra az azóta eltelt bő harminc évben sem.

A hallgatóin szélvészként végigsöprő, alig harmincperces korong minden idők legsúlyosabb thrash metal anyaga, mely egyben utat mutatott a death metal fejlődésének is, főleg szövegvilágában és tematikájában. A Slayer még két zseniális korongot készített ("South Of Heaven" és "Seasons In The Abyss"), aztán sajnos kreatív leszállóágba került. Lombardo többször is (most úgy tűnik, végleg) kiszállt a zenekarból, Hanneman 2013-ban elhunyt, így sokan már a jelenlegi felállás létjogosultságát is megkérdőjelezik. King és Araya azonban láthatóan úgy véli, van még muníciójuk, így nem fogadnánk a gyors feloszlásukra.

13. Helloween - Keeper Of The Seven Keys: Part I (1987)

A német speed metal csapat, az 1984-ben Hamburgban megalakult Helloween a brit heavy metal énektémáit és ikergitáros harmóniáit járatta csúcsra úgy, hogy közben a tempót is feltekerte. Ebből kerekedett ki a mára már a talán legnépszerűbb európai irányzat, a power metal. A refrénekben bőven megtalálhatóak a német slágeripar dallamai, a zenekar pedig gyakorlatilag ezerszám termelte ki a kópiacsapatokat, melyek az itt lefektetett sablonok alapján dolgoznak azóta is.

A Kai Hansen gitáros-énekes frontemberi feladatait átvevő Michael Kiske énekes első albuma volt ez a csapattal. A zenekarvezető-gitáros Michael Weikath sérülése miatt a dalok döntő részét Kai Hansen írta meg és a rajongók máig ezt tartják az együttes legjobb lemezének. Az ezt követő években a Helloween sztárcsapattá vált szerte a világon, de a belső és külső feszültségek miatt a teljes gárda kicserélődött Weikath körül, ráadásul a tagcserék eléggé drámaira sikeredtek. Azonban idén októberben a jelenlegi és a klasszikus felállás együtt kezdett el fellépni egy világ körüli koncertsorozat keretében Pumpkins United projektnév alatt, a tervek azonban csak erre az egy turnéra vonatkoznak. Erre azonban nem vennénk mérget.

14. Napalm Death - Scum (1987)

Az 1981-ben alakult brit Napalm Death a death metal és a crust punk keresztmetszetében mozog: a grindcore néven elhíresült stílus ennek a két extrém vonalnak a szerelemgyermekeként született meg, pontosan a banda debütalbumán. A zenei káosz és ultragyors tekerések non plus ultrájához Mark "Barney" Greenway szélsőséges vokális előadásmódja társul: a pincemély hörgéstől a malacvisításig terjedő skálán adja elő repertoárját. A lemezen szerepel a másfél másodpercet el nem érő You Suffer nóta is, mely így a világ legrövidebb szerzeménye egyben.

A "Scum" valami olyasféle lett a metalvilágban, mint a mongol Dzsingisz Kán Belső-Ázsiában: a világhódító is híres volt leszármazottai számáról, állítólag ma több mint ötvenmillióan hordozzák magukban génjeit. A Napalm Death dalai hozták létre többek között a deathcore stílust is, mely a kétezres évek egyik legnépszerűbbjévé nőtte ki magát, számtalan hasonszőrű zenekarral. A grindcore is számtalan ágra bomlott, kezdve a electrogrinddal, egészen a goregrindig bezárólag.

15. Guns N' Roses - Appetite For Destruction (1987)

Így utólag visszatekintve furcsa belegondolni, hogy az amerikai Guns N' Roses volt az utolsó olyan rock/metal banda, mely átütő, hagyományos rajongást kiváltó, fősodorbeli világsztár zenekarrá tudott válni. A Nirvana járt még talán hasonló cipőben, de az ő szerepük más lett: leromboltak valamit, ami korábban létezett és bár szédületes eladásokat produkáltak, rajongás tárgyává nem váltak.

Az 1987-ben megjelent "Appetite For Destruction" című bemutatkozó anyaguk kezdetben nem mutatott átütő sikert: csak egy év után landolt az amerikai listák élén és vált világsikerré. Aztán az Egyesült Államokban minden idők legnagyobb példányszámban elkelt debütalbumává vált tizennyolcmillió példányával, az egész földkerekségen pedig csak becsülni lehet a forgalomba került darabszámát, valahol harminc- és negyvenmillió között. Hirtelen pedig minden glam metal frontembere Axl Rose akart lenni, dallamfordulataik pedig számtalan kópiabanda nótáiban kezdtek el visszaköszönni.

A glam metal hullám tetőpontján, de már az extrém stílusok ismertté válását követően érkezett meg a korong a közönség elé: sokkal keményebbek, dögösebbek és arcbamászóbbak voltak a nótáik, mint a rivális hajmetal csapatokéi (kivéve talán a Mötley Crüe-t), de mindemellett könnyedén kerültek be slágereik a rádióadók műsorába is. Slash és Axl Rose személyében két karizmatikus zenész-dalszerző is játszott az együttesben, ráadásul az egész banda megjelenése, viselkedése, botrányai csak fokozták az őket körbeölelő mitikus légkört. Ráadásul ők voltak talán az utolsók, akik hitelesen adták elő és élték meg a rocksztár életstílust: róluk elhittük, hogy ők azok, amiről és ahogy énekelnek.

16. Queensryche - Operation Mindcrime (1988)

Minden idők egyik legjobb konceptalbuma stílustól függetlenül: nem túlzás azt állítani, hogy az "Operation: Mindcrime" nyugodtan melléhelyezhető a Pink Floyd "The Wall" vagy a The Who "Tommy" című klasszikusaihoz. Érdekes történet, intelligens szövegvilág és fantasztikus zene: Geoff Tate elképesztő hangja, valamint Chris DeGarmo zseniális gitárjátéka csak hab a tortán. A kilencvenes években a progresszív metal sikerszériájában szerepet vállaló összes banda legfőbb inspirációját ők jelentik.

Az 1982-ben Seattle városában létrejött amerikai progresszív metal csapat harmadik soralbuma akkora pályát futott be, hogy a Queensryche még bőven 1992-ben is a dalaival turnézott, két évvel következő és szintén masszívan sikeres "Empire" című albumuk megjelenése után. Hatalmas szerencséje volt a bandának: a városukból kiinduló zenei hullám, a grunge pontosan akkor robbant be, amikor ők visszavonultak vagy két évre a koncertezéstől, hogy kipihenjék az előző négy év eget verő sikereit.

Az idő azonban nem kedvezett az együttesnek: innentől kezdve lefelé vezetett az út. DeGarmo, aki a fő dalszerző volt, pár évre rá kiszállt, egyre gyengébb albumok következtek, majd 2012-ben jött az egész rocktörténelem egyik leggusztustalanabb zenekari szétválása. Geoff Tate azóta szólóban alkot váltott társakkal, míg a csapat egy - nincs mit szépíteni - Tate-klónnal dolgozik és már két kiadott albumnál tart. Így múlik el a világ dicsősége.

17. Morbid Angel - Altars Of Madness (1989)

A death metal viszonylag későn kristályosodott ki az extrém stílusok közül, gyakorlatilag csak a nyolcvanas évtized végére forrt ki, köszönhetően a Death, a Cannibal Corpse és a Morbid Angel munkásságának. Amerikai vonalról van tehát szó, mely pontosan az 1989-as debütalbum, az "Altars Of Madness" hatására termékenyítette meg Észak-Európát, ezen belül is Svédországot, hogy ott létrehozza második fészkét.

A Trey Azagthoth gitáros-dalszerző által vezetett csapat demói már keringtek egy ideje a nemzetközi, kazettacserélgetős undergroundban (többek között a Napalm Death is ismerte és hallgatta őket), de a bemutatkozás súlyossága, technikai cizelláltsága, a ki- és nyakatekert riffek, földöntúli szólók minősége és az egész produkció színvonala teljesen paffra vágta a rocksajtó erre fogékony részét. Ma már az első igazi, mai értelemben vett death metal albumként tartja számon a teljes színtér. Jellemző, hogy az akkori kritikusok recenzióikban úgy fogalmaztak, hogy az "Altars Of Madness" mellett a Slayer is úgy hangzik, mint az esti gyermekaltatódalok. 

18. Pantera - Vulgar Display Of Power (1992)

A grunge kilencvenes évek eleji berobbanásával egyik pillanatról a másikra lett vége a dallamos, slágeres, rádióbarát metal/ hard rock zenének. Ez az előző évtizedben uralkodó stílus végleg elhalálozott, azóta sem tudott magához térni: manapság harminc évvel ezelőtt fénykorukat élő, levitézlett rockzenészeket szoktak erre idővel és pénzzel rendelkező másodvonalbeli kiadók összetrombitálni egy-egy világmegváltó projekt keretében, hogy házi zeneszerzőjük segítségével szakmányban és a lehető legkisebb ráfordítással (a skálahozadék elve alapján) összerántsanak egy kamualbumot, aztán már lehet is küldeni a brigádot klubturnézni Alsó-Bajorország néhány kisvárosába és meghirdetni mint világ körüli turnét.

A metal többféle választ próbált adni a grunge térnyerésére. Egyrészt jött a súlyosbodás, a dallamok kiirtása és a csúcsra járatott agresszió: ennek tökéletes példája a Pantera. A nyolcvanas éveket power metal bandaként végigküzdő zenekar az 1990-es "Cowboys From Hell" anyagán váltott egy hatalmasat és lőtte be egy évtizedre az amerikai metal hangzását. A groove metal kifejezés is itt született meg: a thrashből kinőtt, annál azonban húzósabb, (ha tetszik) dögösebb, rockosabb és lassabb, főleg középtempós riffek uralták a Pantera zenéjét: Dimebag Darrell szólóit, témáit máig próbálják utánozni, természetesen sikertelenül. 

Phil Anselmo személyében pedig a csapat élén a teljes mezőny egyik legnagyobb és legproblémásabb arca puhította a közönséget elképesztően extrém és agresszív előadásmódjával, mely az idő előrehaladtával egyre szélsőségesebbé vált. A kilencvenes évek első fele Pantera-mániával telt el sokak számára: a történet 2003-ban ért véget a zenekar feloszlásával, melyben bőven szerepet játszottak a kábítószerek, a személyes feszültségek is.

19. Dream Theater - Images And Words (1992)

A metal grunge-ra adott másik válasza annak legnagyobb piacán, az Egyesült Államokban a bonyolítás és a technikai, hangszeres képességek uralta virtuozitás volt: sorra alakultak a hetvenes évek klasszikus progresszív rockját (Genesis, Yes, King Crimson, ELP, Jethro Tull, Van Der Graaf Generator) a heavy metal rifforientált, súlyosabb megközelítésével ötvöző bandák. 

A Queensryche volt messze a legsikeresebb ilyen csapat a kilencvenes évek első felében, azonban a Mike Portnoy dobos vezette prog-metal zenekar, a Dream Theater stilisztikailag nézve nagyobb hatást gyakorolt a színtérre. James LaBrie személyében egy kiváló hangú, ráadásul kellően karizmatikus frontembert sikerült találniuk, aki a brigád második, 1992-es albumán szerepelt először.

A korong bő hatszázezer példányban kelt el, azóta is az együttes legsikeresebb anyaga: a zseniális "Images And Words" hatását jól jelzi, hogy számtalan progresszív metal csapat 2017-ben is pontosan úgy akar szólni és olyan dalokat akar írni, mint a Dream Theater anno ezen az albumán. A progresszív metal azóta egy ugyanolyan szeglete lett a színtérnek, melyben megállt az idő: ezernyi gitáros akarja újra és újra megírni John Petrucci mester riffjeit és szólóit, továbbá rengeteg reménybeli énekes hozza LaBrie legapróbb manírját is, mint a biztos sikerhez vezető egyetlen csodamódszert.

20. Mayhem - De Mysteriis Dom Sathanas (1994)

A norvég black metal színtér története a legsúlyosabb, legdurvább és legzavarbaejtőbb az egész rockvilágban. Az 1984-ben Oslóban megalakult Mayhem ma már legenda: templomok felgyújtása, öngyilkosság, gyilkosság, szélsőséges mizantrópia és keresztényellenesség, sátánizmus és minden extremitás, ami csak elképzelhető. Az alapító gitáros, Euronymous gyakorlatilag egymaga hozta létre, dominálta és ideologizálta meg a teljes kilencvenes évek eleji norvég black metal hullámot, melyet főleg tizenéves kamaszok alkottak, kik fölött a Helvete lemezbolt tulajdonosaként is funkcionáló zenész egyfajta zenei diktátorként uralkodott.

A lemez megírása már 1987-ben megkezdődött, de az énekes Dead 1991-ben történt öngyilkossága miatt a munkálatok leálltak. Euronymous a kultikus magyar feketefém csapat, a Tormentor énekesét, Csihar Attilát kérte fel a frontemberi posztra, illetve Varg Vikernes basszusgitárosként csatlakozott a bandához a felvételek megkezdése előtt távozott Necrobutcher helyére. Hellhammer dobossal négyesben sikerült rögzíteniük a korongot. Vikernes, a Burzum szólóprojektet azóta is működtető zenész 1993-ban máig sem tisztázott okok miatt és körülmények között halálra késelte Euronymoust: 21 évre ítélték, a vád a templomgyújtogatást is magában foglalta. A lemez kiadása 1994 májusára csúszott. 

Sosem tudjuk már meg, hogy vajon mindezen körülmények és borzalmak nélkül vajon ugyanolyan kultstátuszt ért volna el az album, mint amilyet ma foglal el az egész black metal színtéren belül. A megjelenést követően a zenekar feloszlott, de Hellhammer újraélesztette pár év múlva a bandát. Csihar Attila is visszatért az énekesi posztra 2004-ben, a csapat pedig ma is szívesen játssza el speciális turnék keretében a teljes "De Mysteriis Dom Sathanas" korongot.

21. Korn - Korn (1994)

A kilencvenes évek utolsó harmadában a metal látszólag megtalálta a fősodorbeli eljelentéktelenedés ellenszerét: megérkezett a nu metal, mely a hip hop (rap), a grunge, a funk vagy az elektronikus popzene hatásait építette be zenéjébe. A trend a kétezres évek közepéig tartott, a legjelentősebb bandák (Korn, Limp Bizkit, Linkin Park, P.O.D., Papa Roach) milliószámra adták el lemezeiket, minden rockújság címoldaláról ők fintorogtak bele az olvasók arcába, trend lett a megfordított baseball-sapkából, az Adidas-melegítőkből, a rövidnadrág-tornacipő kombóból, a buggyos gatyából, a kiszőkített tüsifrizurából és még sok minden másból. Nehéz idők voltak ezek, mindenki elhiheti.

A Sepultura 1995-ös "Roots" lemeze volt az egyik ihletforrás, azonban az amerikai Korn 1994-es, azonos című debütalbuma tulajdonképpen már összegzi is a stílus elemeit. Bár a zenekar az 1998-as "Follow The Leader" koronggal ért el a szupersztár státuszba és lőtte be a rádiók és zenetévék rotációjába a nu metalt, a Ross Robinson producerpápa segítségével készített "Korn" mégis az első és talán legnagyobb hatású anyaga a stílusnak.

 22. At The Gates - Slaughter Of The Soul (1995)

A göteborgi hangzás, a dallamos death metal alapműve: a svéd At The Gates társaival, az In Flames és a Dark Tranquillity zenekarokkal a kilencvenes évek közepén a sablonossá és kiszámíthatóvá váló death metalt forradalmasították. Az Iron Maiden és a nyolcvanas évek heavy metaljának ikergitáros, melodikus témáit társították a death metal brutalitásával és extrém vokáljával és a robbanékony elegy létre is jött.

Az 1995-ös "Slaughter Of The Soul" nemzetközi áttörést hozott a csapatnak, de ami még fontosabb: egy teljesen önálló, az addigiakon túlmutató stílus alapjává is vált. Tomas Lindberg énekes szakított a pincemély hörgéssel és egyfajta rikácsoló, üvöltöző előadásmóddal állt elő, melynek során a szövegmondás is érthetővé vált. 

A nu metal kétezres évek közepi lecsengésével a következő hullám a metalcore lett, melynek első számú ihletforrása az At The Gates mesterműve. Gyakorlatilag minden itt van már lefektetve, csak éppen a metalcore bandák a pophoz nyúltak és a refrénekbe egyértelműen rádióbarát, amerikai slágerjellegű dallamokat vittek be, rendkívül kiszámítható módon. Erről viszont a svédek nem tehetnek, senki ne is kérje rajtuk számon.

23. Tool - Lateralus (2001)

Az amerikai metalcsapat, a Tool harmadik albuma igazi mérföldkő a művészi önkifejezés, a kiadós és közönségelvárásokkal szembeni ellenállás, a cenzúra elleni harc terén. A Tool huszonhét éves működése során mindösszesen négy stúdióalbumot adott ki, ráadásul olyan szinten tesz a teljes rockszakmára és rajongóira is, hogy ma már az "új Tool-albumra várva" konkrétan mém lett a neten. 

A Tool produkciója nem korlátozódik a zenére: videóik, koncertjeik és albumillusztrációik szinte önálló képzőművészeti teljesítményként értékelhetőek. A metal addigi zenei sémáitól teljesen elrugaszkodó, avantgárd jellegű zenéjük pedig a mai napig utat mutat és befolyásolja a teljes modern metal színteret. Ha a kilencvenes éveket a Dream Theater-féle progresszív metal uralta, akkor elmondhatjuk, hogy a Tool poliritmikus ütemei, tördelt (djentes) riffjei, váratlan megoldásai a kétezres és a kétezer-tízes évek modern progresszív metaljának vezérmintáját írták meg, melyet az azóta sem hagyott el.

24. Converge - Jane Doe (2001)

Az amerikai metalcore csapat, a Converge negyedik stúdióalbuma tulajdonképpen a kétezres években berobbanó -core hullám esszenciája és egyben ipari szabványa. Az azóta életre kelt számtalan alstílus (mathcore, deathcore, progresszív és dallamos metalcore, jazzcore, stb.) kezdőpontja ezen az albumon található. A lemez az undergroundból érkezett, az énekesi előadásmód a lehető legszélsőségesebb volt, mégis: amit ma az Egyesült Államokban döntően, illetve Európában a harminc alatti korosztály dominánsan metalnak nevez, az bizony e korongon került megfogalmazásra.

Lehetetlen lenne felsorolni azon zenekarokat, melyek elsődleges hatásuknak a "Jane Doe" albumot tartják. Számtalan szakmai szavazást, listát és összesítést nyert meg a Converge ezzel a teljesítménnyel: hogy aztán mindez mennyire szerves folytatása a heavy metalnak, egyáltalán az-e még vagy valami teljesen más, illetve meddig lehet elmenni a befogadhatatlanság irányába, az már egy teljesen más kérdés. 

25. Mastodon - Leviathan (2004)

A Mastodon eddig az ezredfordulót követő legfontosabb heavy metal zenekar és egyike a legkonzisztensebben magas színvonalon alkotó és sikeres, elismert csapatoknak (no meg a Gorija, az Enslaved és körülbelül ennyi). Ezer közül is azonnal felismerhető stílusuk, szenzációs riffjeik és szólóik: az idő múlásával a sludge/stoner vonalról egyre inkább a progresszív metal felé mozdultak el, de számtalan egyéb ízt is beépítenek zenéjükbe.

Második sorlemezük, a 2004-es "Leviathan" Herman Melville híres, Moby Dick című regénye alapján készült konceptalbum. Számos év albuma díjat megnyert, több zenei szaklap is a huszonegyedik század legjobb és legnagyobb hatású korongjának választotta. Nincs is mit hozzáfűznünk.