Tele a padlás a Black Sabbath által inspirált, a hetvenes évek zenéjében gyökerező doom zenekarokkal. Az okkult tematika pedig mintha kéz a kézben járna ezzel a mára már komplett alstílussá terebélyesedő színtérrel: elég ehhez a zászlóvivők, az Electric Wizard nevét megemlíteni. A brit csapat idei produkciója (lemezkritika ITT) elég ötlettelenre és hervadtra sikeredett, mintha kezdene kifogyni a szufla a bandából. Szerencsére mostanság szinte minden bokorban csörömpöl egy hasonszőrű együttes: a brazil Dirty Grave "Evil Desire" című debütalbumát a fehérorosz GrimmDistribution jelentette meg október 18-án. Nos, a dél-amerikai brigád szemtelenségben, ötletességben és általános rockzúzásban bőven rá is ver a nagynevű példaképekre.
A brazil trió (Mark Rainbow gitáros/énekes, Arthur Assis dobos és Victor Berg gitáros) a zenéjét egyértelműen a hetvenes évek, blues-inspirálta doom metaljára alapozza, ennek tiszteletére pedig fel is dolgozták a Willie Dixon által írt, és Howlin' Wolf által felvett chicagói blues-klasszikust, az Evil (Is Going On) című tételt. Természetesen alaposan átalakították a dalt, így csak a standard szerkezetből és a dalszövegből lehet ráismerni, de egyáltalán nem lóg ki a szám az albumról, sem dallamaiban, sem pedig hangulatában.
Ahogy elindult a korong és meghallottam az éneket, azt hittem, hogy valami nem stimmel az audioanyaggal. Mark Rainbow hangja ugyanis rendkívül furcsa, szinte bizarr: folyamatosan elcsúszik, ha tetszik, hamis, szinte szövegmondásszerű, ráadásul rendkívül hányaveti, mintha egy kétezres évek közepi brit garázsrock banda produkcióját hallgatnánk. Magas fekvésű vokálja teljesen elüt a stílusban megszokottaktól és azonnal hoz egy korántsem általános, különös ízt a szerzeményekbe. Pontosan olyan éneklés ez, mely végletesen képes megosztani a hallgatóságot: bizonyosan lesz olyan, aki azonnal befejezi rövid ismeretségét a brazil csapattal, aki azonban türelmes, annak többszörösen meg fogja hálálni a rá szánt időt az "Evil Desire".
Ez a szemtelen garázsrock érzés az Until The Day I Die nótában teljesedik ki, mely - a pulzáló porszívó-riffeket leszámítva - simán ráférhetett volna bármelyik korai Arctic Monkeys albumra is. De már itt belefutunk egy pszichedelikus elszállásba a középrészben, mely előrejelzi az egész anyag hangulatát. Gyanítom ugyanis, hogy ez a lelazult atmoszféra nem kis mértékben a matéteának vagy annál valamivel erősebb serkentőszereknek tulajdonítható.
A címadó tétel egy igazi, blues-ihlette ős-doom tétel, mely a második felétől kellemes jammelésbe csap át. A szólók is nagyon a helyükön vannak: spórolós, kimért, de kifejezetten ötletes gitármunkát hallhatunk. Szó sincs itt semmiféle modern, villantós megközelítésről: az ólomsúlyú, málhás riffek mellé alapvetően a pentatónia világából érkező hagyományos szólókat kapunk.
Az egyik gyorsabb tétel esetében (You Dead) beugorhat a Candlemass neve is az egyértelműbben riffelős tempó miatt, de természetesen a brazilok nem találták fel a meleg vizet: a Trouble, a Pentagram mind-mind az eszünkbe juthat a nagy brit stílusalapító mellett, de a Dirty Grave a frontember már említett, teljesen szokatlan előadásmódja miatt mégis valahogy jó értelemben kilóg a színtérről.
Negyvenegy percnyi a játékidő, a megszólalás lecsontozott, de kellemesen analógos, mondhatni hagyománytisztelő. Nincsenek többszörözött hangsávok, gyakorlatilag a stílusban majd' ötven éve megszokott hangzással találkozhatunk. Aki ötletes, rendkívül pimasz és kellemesen leszedált doom/stoner metalra vágyik, az a Dirty Grave bemutatkozásával nem tévedhet: a doom temetői, borongós hangulata és tematikája ellenére - tudom önellentmondás, de - több élet van az "Evil Desire" korongban, mint a százszámra zajongó pályatársakéiban. Nincs világmegváltás, nincs progresszivitás: így kell játszani egy félévszázados múlttal rendelkező, többször eltemetett zenei formát úgy, hogy frissnek hasson.
8/10
