Különösebben nem kell ecsetelnem a finn metalszíntér felemelkedését, az ott alkotó csapatok elképesztő számosságát és a produkciók színvonalát sem. Bevallom, ha valaki pénzdíjat ajánlana fel, hogy nevezzek meg akárcsak egy olyan odavalósi bandát, mely vállalhatatlan színvonalon alkot, én gondban lennék. A 2005-ben megalakult Abhordium is hozza a szokásos minőséget: második soralbumuk "Omega Prayer" címmel jelent meg október 27-én a Plastic Head gondozásában, a játék neve pedig blackened death metal.
Mivel teljesen ismeretlen volt előttem a csapat, a tájékozatlanok bizodalmával közelítettem a lemezhez és az anyag bizony az utolsó másodpercével is meghálálta ezt. Már elsőre megfogott a hangulatos és egyedi atmoszférájú borítókép: mintha csak egy E.A. Poe vagy H.P. Lovecraft novella illusztrációja vezetne be bennünket a zenekar elborult, sötét világába. Mert ez bizony egy kifejezetten nyomorúságos, kilátástalan, éjfekete világ. Mintha az Abhordium nemcsak zenéjében, hanem szövegvilágában is keresztezte volna a black és a death tematikát: halál, embergyűlölet, káosz, kárhozat, illetve a sötét rituálék és a mágia áll a dalok középpontjában.
Több demó, egy EP és a 2011-es, "When Depravity Incarnates" című debütalbum után hat évnek kellett eltelnie, hogy a banda elővezesse eddigi legerősebb anyagát. Ez már a hangzásnál kezdődik: súlyosan, vastagon szól a korong, ráadásul a stílus rákfenéje is orvosolva lett, azaz a Henry Jalava által kezelt basszusgitár is rendesen hallatszik, megdörren, ha kell, de néha egészen meglepő módon csattogósra vált, szinte szólóhangszerként viselkedik.
A death metal összetevő inkább epikusabb, dallamosabb. északi jellegű, azaz nyoma sincs itt a teljesen avantgárd, disszonáns, kaotikus halálfémnek. Az agresszió, a brutalitás inkább az énekesi teljesítményből adódik: Kari Laaksonen frontember a hibrid megközelítésnek megfelelően hol pincemély hörgéssel, hol pedig a jellegzetes blackes károgással operál, meglehetősen hatásosan. Rendkívül szuggesztív módon, szinte megkeseredett dühvel préseli ki magából a a tematikához illően sötét mondanivalót.
Az első két tétel tisztes iparosmunka, azonban ahol igazán felkaptam a fejem, az a szenzációs harmadik nóta, az Asebeia. Itt a refrénben egy népzenei hatásokat is felvonultató, tiszta énekkel kísért refrén érkezik az amúgy szinte rockosan direkt és azonnal ható riffekkel építkező dalban. A gitárok is rendkívül jól eltalált dallamokat hoznak, hogy a dal végére egy igencsak rendes black metal darálásba és kántálásba torkolljon a szerzemény.
Innentől pedig egyértelműen magasabb fokozatba kapcsol az album. A gyors, brutális és különösen gonosz énektémákat hozó első kislemeznóta, az Obsidian Chamber is remek, csakúgy, mint a szinte Amon Amarth húzású Perpetual Desertification a maga ólomnehéz, lomha menetelésével és az ismét megjelenő kórusrefrénnel. Meglepő eszközökkel és melódiákkal él az Abhordium: a választott embergyűlölő és komor szövegvilág mellé kifejezetten változatos és nagyívű tételeket illesztett.
Szintén kiemelkedik az At The Highest Temple című dal: a dobmunka itt egészen zseniális. A fokozatosan erősödő, dinamikusabbá váló ütősök úgy emelik a feszültséget a hasonlóan egyre hisztérikusabbá váló, kántálásszerű énekkel együtt, hogy azt tanítani lehetne. A Dreary Touch Of The Void északi, oroszosnak ható népies dallamokat és gitártémákat rejt a tremolós riffelése mellett: itt szintén megkapjuk a fenséges, szinte költői hangulatot.
A végére ismét besúlyosodik az album: a From The Depths I Slithered egy igazi fej- és nyakfájdító metalnóta, melyben tökéletesen olvadnak össze a death és black elemek. Tényleg érdemes megfigyelni ennek a házasítási munkának a hézagmentes eredményét: számos blackened death banda bukik itt el, mert egész egyszerűen egy sima, egy fordított módjára váltogatja a két stílus összetevőit, a leghalványabb kompozíciós érzék nélkül. Az Abhordium azonban az atmoszférateremtés révén nagyon könnyedén megoldja ezt: a záró és egyben címadó tétel, az Omega Prayer iskolapéldája ennek.
Remek album tehát a finneké: egyetlen negatívumként a gitárszólók teljes és átfogó hiányát említeném meg. Ez állandó vesszőparipám: úgy érzem, hogy egy-egy szóló nagy mértékben hozzá tud tenni egy adott nóta színvonalához és mondanivalójához is, ráadásul tovább tudja fokozni a varázslatot az énekénél nagyságrendekkel szélesebb dallamvezetési eszköztárával. De persze ettől függetlenül ez egy igencsak erős produkció: a színtér rajongóinak kötelező.
9/10
