A lengyel extrém metal színtér is egy olyan kiapadhatatlan forrásnak tűnik, mely megszakítás és minőségbeli romlás nélkül ontja magából a jobbnál jobb és érdekesebbnél érdekesebb bandákat. Természetesen itt sem fenékig tejfel az élet, néha bele lehet futni elképesztően amatőr vagy éppen már paródiába hajló produkciókba is, de a 2009-ben alakult Cień nem ilyen: az Old Temple gondozásában december 1-én kiadott második soralbumuk, a "Fate" egy rendkívül érdekes zenei kísérlet egy újabb állomása.

A csapat neve árnyékot jelent és ez be is azonosítja a zenekar stílusát (ha a borítófestményből esetleg nem lett volna egyértelmű): black metalról van szó, mégpedig szövegvilágát tekintve a depresszív, embergyűlölő fajtából, de tartalmában ennél szerencsére sokkal érdekesebbnek tűnik a dolog. Egy demó és egy EP (majd az ezekből összegyúrt válogatáslemez) után érkezett 2014-ben az "Ecce Homo" debütalbum, mely kedvező fogadtatásra talált az underground berkeiben és mindösszesen két évre rá most itt van a "Fate", mely tovább folytatja azt a zenei utat, melyet a Cień kezdett el idestova csaknem tíz éve.

Őszintén szólva nekem már rettenetesen elegem van ezekből az öngyilkos hangulatú, "minden ember egy rosszindulatú, menthetetlen barom, a fajunk kihalásra ítéltetett" jellegű siralmakból. Erről mindig az Aliens című örökbecsű filmklasszikus azon jelenete jut eszembe, melyben az azóta sajnálatosan fiatalon elhunyt Bill Paxton által megformált Hudson közlegény pánikrohamot kap a mentőűrhajó lezuhanását követően. Miután tudatosult a túlélőkben, hogy huzamosabban a szörnyekkel teli telepes-bolygón ragadtak, a katona sopánkodni kezd, a helyzetet reménytelennek lefestve folyamatosan ordibál és minden cselekvés totális értelmetlenségét szajkózza. Egy idő után persze érkezik Ripley és a többiek érthető reakciója: leüvöltik a fejét, megmondják neki, hogy szedje össze és tegye magát hasznossá, de legalábbis fogja be a száját.

Érdemes megjegyezni még a lengyel csapattal kapcsolatban, hogy felváltva énekel angolul és az anyanyelvén: a friss korongon a hatból kettő lengyel szöveggel bír. A zene azonban sokkal érdekesebbnek és izgalmasabbnak tűnik, mint a szövegvilág. Semmi esetre se gondoljunk valamiféle hagyományos black metalra: a Cień a doom, a post-rock és a klasszikus rockzene elemeit építi bele hosszú, komplex és rendkívül kidolgozott, átlagosan nyolcperces dalaiba, így alkotva meg a némi ráhagyással post-black metalnak nevezhető saját stílusát.

Hagyományos riffekkel, illetve metal hangszereléssel szinte nem is találkozunk: van helyette kiemelt és hangsúlyos szerepet kapó, önálló dallamvezetésre is vetemedő basszusgitár, szellős megszólalás, akkordbontogatós, illetve az éneket folyamatosan kísérő gitárhang. Az itt egyszerűen csak C. művésznéven szereplő Radosław Chorzępa frontember rekedt, mély, szövegmondásszerű éneke eleve kölcsönöz egy drámai élt a daloknak, de maguk a melódiák és az összetett, témaváltásokkal és érzelmekkel teli dalok azok, melyek szinte már-már a progresszív metal határain is túlmerészkednek.

A szövegvilághoz illeszkedően a nóták rendkívül melankolikusak, depresszív jellegűek, de érdekes módon mégsem negatív az a hatás, melyet keltenek: ez főként a tényleg érdekes gitárharmóniáknak és -dallamoknak köszönhető. Hagyományos feketefém durvulatnak szinte nyomát sem találjuk: nagyon ritkán jutnak el a dalok addig, hogy az érzelmi csúcspontot elérve beüssön egy agresszív blastbeat. 

A lemez nagyon szépen és arányosan szól: az akusztikus részek is csodásan kibomlanak, a dobhang keverése az egyik legjobb, amit mostanában hallottam. Az album többszöri végigpörgetését követően egyértelműsödött bennem, hogy a Cień koránt sincs egyedül ezen a zenei ösvényen: a magyar Svoid igencsak hasonló pályát járt be (2016-os lemezük kritikája ITT), bár ők sokkal inkább post-rock irányba fejlődtek, a lengyelek azért még most is észrevehetően több blackes zenei elemet alkalmaznak dalaikban. 

A Cień tehát egy külön saját csapást járt ki az extrém színtéren belül. Nem mentes azonban a hibáktól a korong: a dalok hajlamosak egymásba olvadni, nagyon nehéz megkülönböztetni őket. Mintha a lengyelek nem is külön nótákat, hanem egy hangulatmasszát alkottak volna meg bő háromnegyed órában: szerencsére azonban a zenei ötleteknek nincs híján a banda. Ennyi mindösszesen tehát az észrevételem: talán a tiszta ének bevonásával lehetne továbblépni megfogható, elkülönülő, elsőre tapadó refrének segítségével. De aki fogékony az efféle depresszív, melankolikus hangulatra, az nem fog csalódni a "Fate" atmoszférájában. Erős, érdekes és ígéretes teljesítmény.

8/10