Mindig vannak olyan albumok, melyek év közben szépen elmennek az ember mellett, és legfeljebb csak azért figyelünk fel rájuk később, mert számtalan lelkendező recenzió köszön vissza róluk több rockmagazin vagy webes blog oldalán. Ilyenkor egyfelől bosszankodhatunk, hogy nem írtunk eddig egy ilyen korszakalkotó produkcióról, másrészt reménykedve neki is látunk a korong lefülelésének. Jó esetben igazat tudunk adni a dicsérő kritikáknak, de néha bizony irdatlan pofonokba is beleszaladhatunk. 

2017. szeptember 22-én jelent meg a Season Of Mist gondozásában a kanadai Archspire harmadik soralbuma "Relentless Mutation" címmel. A technikás death metalt játszó banda lemeze a rockszaksajtó több komoly lapjában is a hónap albuma lett: ódákat zengett mindenki a vancouveri banda stílusmegújító zsenialitásáról, a hangszeresek képzettségéről és virtuozitásáról, egyszóval elképesztő felhajtást csaptak a zenekar körül.

Ha meghalljuk a technikás death metal kifejezést, képzeletünkben azonnal megjelenik egy hangzás, egy adott kép, egy kivonatolt idea: nos, az Archspire tökéletesen hozza ezt, csak éppen százszorosan felnagyítva, az önparódia határain is hatványozottan túlmenve. Még a sablonszerű szövegvilág és konceptalbum-sorozat is adott a disztópikus science-fiction világról, melyben a dalaik-történeteik játszódnak. 

A technikás death metalt a sima, jelző nélküli halálfémtől tudvalevőleg az különbözteti meg, hogy a tagok hangszeres tudása kerül előtérbe: a teljes felállás viszkető késztetést érez aziránt, hogy minden dal minden egyes taktusában megmutassa, hogy ő a világ legjobb dobosa, basszusgitárosa, szólógitárosa és mindezt lehetőleg egyszerre. Igazságtalan lennék a stílussal szemben, ha nem tenném azonnal hozzá, hogy a fentiek csak a rossz technikás death metal csapatokra jellemzőek.

A zene ugyanis nem technikai sportág, ahol díjat kap az adott időegység alatt legtöbb hangot lefogó gitáros vagy legtöbb blastbeatet megütő dobos. A technikás death metal elsősorban zene, azaz a dalszerzésről, így pedig a nóták által a hallgatóban keltett érzelmekről szól. Nos, a kanadaiak a zenét, mint alapvető jelenséget és követelményt egyszerűen félretolták, teljes mértékben figyelmen kívül hagyták és korongjukat egyfajta Guiness-rekordkísérletként készítették el.

Ilyen ostoba és lelketlen produkciót - bevallom - még nem hallottam: konkrétan gyomorrákot vagy agyzsugorodást lehet kapni ettől az alig félórás rettenettől. Kezdjük a valóban fejfájdító hangzással: ennyire gagyin felvett dobprogrammal még nem volt dolgom. Az egész úgy hangzik, mint egy nyolcvanas évekbeli, nyolcbites Sega vagy Nintendo aláfestő zene, csak éppen tízszeres sebességre felgyorsítva. A gitárok nyávognak, akárcsak valami régi, megnyúlt magnószalagot hallgatnánk és az egész megszólalás olyan, mintha emberek helyett Asimov robotjai vették volna fel üres óráikban, szórakozásból. 

Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy hol kapcsolódunk bele ebbe a nótacsokorba: mindegyik tétel pontosan úgy szól, ugyanazzal a zenei tartalommal. Oliver Rae Aleron minden bizonnyal világcsúcsot szeretne felállítani a tíz másodperc alatt kiköpött szótagszám versenyszámában, gyakorlatilag végigdarálja a szövegeket, az értelmezhetőség és a felismerhetőség leghaloványabb reménye nélkül. A gitárszólók - melyek vég nélkül szólnak a verzék és a refrének alatt is - kimerülnek a folyamatos le- és felskálázások tengerében, no meg kapunk ezernyi értelmetlen, szintén mindkét irányban eljátszott arpeggiot, csak hogy ámulhassunk.

Olyan mértékű embertelenség, ember nélküliség jellemzi ezt a félórányi rögzített produkciót, hogy komolyan elgondolkodni kényszerültem a zenéről, annak szerepéről és hatásáról. Ha ebbe az irányba tart a metal, akkor inkább tényleg bízzuk az öntanuló neuronhálókból álló mesterséges intelligenciákra a dalszerzést is, remélve, hogy ennél még azok is élvezhetőbb teljesítménnyel állnak elő.

A döbbenetem emellett szól annak a felhajtásnak is, mely a "Relentless Mutation" korongot övezi a rocksajtó részéről: gyanúsan emlékeztet az eset A császár új ruhája című Andersen-mesére, melyben a szolgalelkű mameluk-sereg egyetlen tagja sem merészelte megmondani, hogy a császár bizony meztelen. Félreértés ne essék: nagyon is kedvelem a technikás death metalt, számtalanszor írtunk itt kritikát hasonszőrű bandák kiválóbbnál kiválóbb lemezeiről, de az Archspire lemeze tényleg az értelmetlen csúcsra járatás, az öncélú virtuozitás, az érzelemnélküliség csimborasszója. Egyben az év egyik mélypontja.

3/10