Mostanság nem annyira egyszerű és hálás feladat black metal albumot készíteni. Más magyarázatot egyszerűen nem tudok elképzelni, hogy az elmúlt hat-nyolc évben hogy jöhetett ki ennyi közepes vagy annál is gyengébb fekete fém anyag. Persze, voltak kiemelkedő albumok is, de érdemes megnézni, hogy a legtöbb ilyen lemez már amúgy is rutinos és jól menő bandáktól jött, elég csak kiemelni a legutóbbi Marduk vagy Dark Funeral kiadványokat. Szóval igen, az underground nem annyira büszkélkedhet mostanság. Sajnos ezt az egyre romló tendenciát nem a kolumbiai Ignis Haereticum fogja megtörni....

Ez a kolumbiai duó nem is annyira öreg, konkrétan 2008 óta aktívak, bár Demogorgon név alatt már 2004 óta ténykednek, de ez idő alatt csak egy demót adtak ki. Viszont 2008 óta elég sok kiadványuk volt, köztük két nagylemez is, melyből jelen cikkünk alanya, az "Autocognition Of Light" a második. 

Ha az embernek azt mondják, hogy kolumbiai black metal, akkor kapásból rá fogja vágni, hogy Inquisition és ez nem véletlen, az a csapat elég jól körbezárta az ottan színteret, úgyhogy az Ignis esetében is valami hasonlóra számítottam. Na nem minőségben, mert az nem is lenne reális, viszont agyasság tekintetében szerintem jogos lett volna. 

A számításaim nem jöttek be. Emberek, ez az album számomra az év legunalmasabb, legfárasztóbb alkotása lett. Nincs egy olyan pillanat vagy dal, melyet ki lehetne emelni, mert mind egyformán rémes. Elejétől a végéig klisékből áll, ráadásul mindezt úgy, hogy a lehető legkiszámíthatóbb legyen minden nóta. Hol is kezdjem? A nyitó Glorious Wounds egész ígéretesen kezd, egy egész kellemes riffel, viszont annyira nem combos az alap, hogy több mint hét percig kitartson a lendület. És sajnos ez áll a legtöbb szerzeményre. Talán még az Ekstasis, amely úgy-ahogy kiemelkedik az összképből, de azt sem mondanám új black himnusznak. 

Az albumnak egy darab tényleg kimondott pozitívuma van, azok pedig a szövegek. Tetszetős, ahogy az okkult, luciferiánus gondolatokat ötvözik a filozofikus dolgokkal, ezért tényleg kijár egy elismerő csettintés. Viszont zenei szempontból már majdhogynem totális bukás ez. Kész rejtély számomra, hogy a negyven perc körüli játékidőbe nem sikerült belenyomorítani legalább pár olyan megoldást, melyet az elmúlt tíz-tizenöt évben már ne használtak volna rommá más zenekarok. A két említett dalon kívül egyszerűen nincs egy olyan momentum se, mely visszarángatna, hogy csak még egy utolsó esélyt adjon az ember az anyagnak. Ilyennel még nem találkoztam korábban és nem fogom vissza sírni...

A lemeznek a legnagyobb baját mindezek ellenére is az jelenti szerintem, hogy maguk a tételek túl hosszúak. Egy három-négyperces dalnál ennyire nem feltűnőek az ilyen jellegű gondok, viszont itt nincs öt percnél rövidebb, és a leghosszabb meg majdnem nyolc perc. Ilyen hosszú anyagok csak akkor tudnak működni, ha minden nóta minden percben tud valami érdekeset mutatni, itt viszont nincs semmi, csak egy mérhetetlen agyi fárasztás, mely után úgy fogja magát érezni az egyszeri hallgató, mintha tapétavágóval kaszaboltak volna ki negyven percet az életéből. 

3/10