Én már bizony 2018-as megjelenésnek számolom a brit Morrow második soralbumát, mely digitálisan 2017. december 24-én, Karácsony Szenteste jelent meg, de a Halo Of Flies kiadó fizikai formátumban is piacra dobja valamikor késő tavasszal, feltehetőleg májusban. A Morrow zenekart teljesen véletlenül fedeztem fel és bemutatkozásuk 2016 egyik legjobb korongját eredményezte (lemezkritika ITT).
A londoni banda egyfajta keverékét játssza a D-beat vezette hardcore/crust punknak, a post-metalnak és a helyenként bedurvuló blackened sludge stílusoknak: szinte minden extrém válfaj képviselteti itt magát és ha még azt is megjegyezzük, hogy mindezt kiegészíti a cselló és a hegedű egészen varázslatos atmoszférateremtő jelenléte, akkor bizony egy összetett, izgalmas, folyamatosan változó, de érdekes módon mégis meglepően egységes hangulatú zenei egyveleget kapunk.
A banda fő mozgatórugója és kreatív vezetője az Alex nevű énekes: a dalszerzés, a vokalizálás mellett ő készíti az egyéni látásmódú lemezborítókat is, melyek egyenesen vezetnek el bennünket a brigád szövegvilágához. A Morrow ugyanis egy egész mitológiát, alternatív jövőbeni történelmet épít fel korongjaival, amúgy Tolkien módjára: a "Fallow" ott folytatja, ahol a 2016-os "Covenant Of Teeth" abbahagyta. A helyszín a jelenlegi emberi civilizáció pusztulását túlélt Föld, főszereplői a csiszolt kőkorszakba visszasüllyedt primitív törzsek és kultúrák, melyek a romok között kóborolva próbálják visszaszerezni uralmukat bolygónk felett, illetve begyógyítani mindazt a környezetszennyezést, melyet az ipari társadalmak ejtettek rajta.
Ezeknek a kultúráknak a vallását, világlátását, kapcsolatrendszerét mutatják be a Morrow dalai: a "Fallow" a debütalbumon megismert szereplők utazását követi nyomon, amint azok elhagyják a hatalmas és biztonságos erdőségek mélyén meghúzódó otthonukat, hogy elinduljanak a sivatagos déli romvárosok felé és megismerjék az ott élő népeket.
A majd' háromnegyed órás anyag öt tételből áll: ezek közül kettő rövidebb, gyorsabb, akár tipikusabbnak is mondható D-beat darálás, de ezekben is jelen vannak a Morrow védjegyének mondható melódiák és atmoszféra. A három hosszabb és rendkívül komplex nóta foglalja mintegy keretbe a korongot. A dallamvezetés teljes egészében a vonósokra és a gitárokra marad: az énekes szerepe az agresszió, a súly és nem ritkán az érzelmek átadására fókuszál.
A hosszabb tételekben többszörös téma- és tempóváltásokkal találkozunk: mintha csak egy-egy önálló minioperát hallgatnánk, annyiféle hangulat jön szembe velünk, ráadásul számos rokoncsapat énekese teszi tiszteletét is a lemezen (Gattaca, Monachus, Autarch, Wildspeaker, Hyena, Sol és Fall of Efrafa), így valóban több karakterrel operálnak a szerzemények.
A Morrow leginkább jellemző összetevője a szövegvilágához illeszkedő kilátástalanság vagy végletes szomorúság átadása: már a bemutatkozásuk recenziójában jeleztük, hogy ebben igen közel állnak a funeral doom stílus atmoszférájához (ez leginkább a záró Crown In Red című tétel első felében érhető tetten). Az énekesi előadásmód valahol a post-(black) metal és a hardcore/metalcore metszéspontján található és rendkívül szuggesztív módon hozza ennek a poszt-apokaliptikus világnak a reménytelenségét.
Azonban ha kell, a britek zúzni is tudnak és mernek is: ugyanebben a dalban a korom, ólomnehéz menetelés hirtelen pengeéles, gyors hardcore-ba vált. A Morrow kivételes ütemérzékét dicséri, hogy zenéjének egyetlen összetevőjét sem húzza túl, mindig pontosan ott és akkor vált, amikor az kompozíciós szempontból indokolt, így a nótáknak esélyük sincs, hogy unalomba fulladjanak.
Sokadik meghallgatás után mintha a debütalbum egy hajszálnyival izgalmasabbnak, érdekesebbnek, vibrálóbbnak tűnne: ennek persze lehet magyarázata az akkor érzett újdonság ereje. A Morrow hallhatóan nagyon is tisztában van azzal, hogy mit és hogyan akar. Nyílegyenesen haladnak ezen a csapásirányon, gyakorlatilag egyedül: nagyon kíváncsi leszek a következő korongjaikra is, mert tényleg fehér hollóként virítanak jelenleg a teljes rock/metalszíntéren.
9,5/10
