LEAVES' EYES - Sign Of The Dragonhead (2018)

2018. január 10. - Kovenant

le_cover.jpg

Nem tudom, hogy pontosan mekkora hullámokat is keltett idehaza (gyanítom, semekkorákat), amikor a norvég-német szimfonikus metal csapat, a Leaves' Eyes eléggé visszás körülmények között lecserélte énekesnőjét, Liv Kristine-t. Az eset pikantériáját az adta, hogy a zenekarvezető Alexander Krull (aki a német Atrocity főnöke is) egyben a hölgy férje volt, így a magánéleti szakítás hozta maga után a szakmait. 2016-ban aztán Elina Siirala finn énekesnőre esett a banda választása, így a január 12-én az AFM Records gondozásában megjelenő hetedik soralbumukon már őt hallhatjuk.

Egy ilyen helyzetben, amikor karizmatikus arcát veszti el egy zenekar (gondoljunk csak a Nightwish esetére), nincs könnyű megoldás: a lehető legjobb teljesítménnyel kell előállni, aztán szépen megvárni, amíg elülnek a rajongói hullámok. Nem szabad nyilvános vitákba beleállni, menni kell tovább a megkezdett úton, de azt tudomásul kell venni, hogy nincs egyszerű válasz a szakítás által feltett kérdésekre.

A Leaves' Eyes pontosan így is tett: gyorsan leszerződtették az angol Angel Nation metalcsapat finn énekesnőjét (csak érdekességként: a hölgy a Nightwish-főnök Tuomas Holopainen másod-unokatestvére), akivel egy évvel később turnéra indultak, majd 2017 második felében fel is vették a "Sign Of The Dragonhead" című friss albumukat.

A 2015-ös "King Of Kings", melyen utoljára énekelt Liv Kristine (lemezkritika ITT), nem volt egy különösebben sikerült korong és sajnos a kvázi-visszatérő anyag ennél gyengébb. Szó sincs arról, hogy Elina Siirala teljesítményével lenne gond: a hölgynek képzett, iskolázott hangja van, fellépése és megjelenése is tökéletesen illik a zenekarhoz, a Leaves' Eyes hangszeresei pedig mindig is kiváló zenészek voltak. A hangzásra sem lehet panasz: Alexander Krull producerként saját Mastersound stúdióját használta a felvételekhez és szól is minden rendesen, ahogy kell. A banda semmit sem bízott a véletlenre: a London Voices nevű, filmzenékre specializálódott kórus énekelt a lemezen, a szimfonikus részeket pedig Victor Smolsky Almanac Szimfonikus Zenekara játszotta fel Minszkből. Akkor mi a gond? Kétfelé bontanám a választ: egyrészt magára a stílusra, másrészt a kompozíciós minőségre.

Tíz-tizenöt éve hatalmas divatja volt ezeknek az operacsoda zenekaroknak: a szépség és a szörnyeteg felállás, azaz a váltott hörgős férfi és angyali szoprán női ének, továbbá a tempós, leegyszerűsített metalriffek, no meg a szimfonikusnak hazudott kórus/vonósrészleg alkalmazása létrehozott egy önálló polcot az efféle bandáknak a lemezboltokban (elnézést, webshopokban). Természetesen az immár harmadjára említett Nightwish robbantotta be ezt a színteret és nyomában ezerszámra alakultak a hasonszőrű bandák. Sajnos azonban azóta eltelt több mint egy évtized és a színtér zenekarai szép csendben továbbálltak.

Minden jelentősebb ilyen brigád már régen maga mögött hagyta a stílus jellegzetes eszköztárát és modernebb, hol poposabb, hol extrémebb irányba fordult (a Lacuna Coil, maga a finn szcéna-alapító, az Epica, stb.). Ez az operás énekstílus egyszerűen - nincs rá jobb szó - kiment a divatból (véleményem szerint mindig is rettenetesen giccses volt, így ennek csak örülni lehet). A Leaves' Eyes azonban a jelen lemezével pontosan úgy tesz, mintha még mindig 2003-at írnánk.

A másik, immár gyakorlati probléma a dalszerzés színvonala: két-három számtól eltekintve a teljes ötlettelenség és az ezerszer hallott témák és sablonok újrahasznosítása uralja az egész albumot. Ezek a jellegzetesen (ki lehet találni) Nightwish-inspirálta rángatott, zakatoló, de végtelen leegyszerűsített riffek alapozzák meg a nótákat, melyekre a kellő időben érkezik a hörgés, illetve a szokásos kelléktár teljes fegyverzetben. Egyedül a Völva és a Riders On The Wind című tételek lógnak ki jó értelemben a többi szerzemény közül: az esetükben sikerült egyedi dallamokat találni és a hangszerelés is izgalmasabbra sikerült.

Nem mehetünk el szó nélkül Alexander Krull deathes hörgései mellett sem. Valami itt nagyon nem stimmel: vokális teljesítménye leginkább arra emlékeztet, mint mikor szombat reggel hétkor az egyszeri gazdálkodó átüvölt telekszomszédjának, hogy ugyan legyen kedves már abbahagyni az órák óta tartó stílfűrész-használatot. Régen hallgattam már Atrocityt, de én nem így emlékszem a produkciójára. Nem segítenek ezen a hasonlóan igen kevéssé szofisztikált csordavokálok sem.

Utolsó problémaként a kelta zenei örökség alkalmazását hozom fel: ez az európai kulturális örökség teljes félreértését jelenti. Mi köze a központi tematikául választott északi, skandináv, ógermán/viking hódítóknak a kelta népzenéhez? Az égadta világon semmi! Ez olyan, mintha a középkori mohamedán török csapatok mondjuk Bécs ellen az Andok dél-amerikai indián népzenéjére, pánsíppal és charangóval vonulnának fel.  

Fogalmam sincs, hogy a Leaves' Eyes rajongótábora hogyan fogja fogadni a "Sign Of The Dragonhead" című albumot: a Liv Kristine-t kedvelők valószínűleg sehogy, ők már nincsenek ezen a sárkányfejes hajón, régen megpattantak és követik kedvencüket. A többieket azonban színvonalasabb korongokkal kellene megtartani, mert ezekkel az igen sokszor hallott dallamfordulatokkal és ezerszer alkalmazott (legtöbbször igen giccses) sémákkal a csapat nehezen fogja megtartani helyét az európai női énekes zenekarok színterén.

7/10

le_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6813564019

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.