Ahogy a norvég Audrey Horne hatodik soralbumát hallgattam, mely a Napalm Records gondozásában jelent meg január 12-én "Blackout" címmel, két popkulturális hivatkozás jutott az eszembe: az egyik egy filmből, a másik pedig egy sci-fi regényből származik. Tulajdonképpen két, egymással tökéletesen szemben álló nézőpontot képviselnek, de mégis egyformán igazak a csapat friss anyagára, ám egész eddigi életművére is.
Az Audrey Horne zenekart még 2002-ben alapította meg a norvég extrém metal színtér néhány jól ismert figurája: Arve Isdal, az Enslaved gitárosa, Thomas Totfthagen, a Sahg gitárosa, Kjetil Greve dobos (Deride), Torkjell Rød énekes, továbbá Tom Cato Visnes basszusgitáros, a Gorgoroth, a Sahg, a God Seed és jelenleg az Abbath zenésze, valamint Herbrand Larsen, az Enslaved akkori billentyűs-énekese (ez utóbbi kettő már nem tagja a mostani felállásnak).
A cél az volt, hogy a hetvenes, de főleg a nyolcvanas évek dallamos heavy és hard/glam rock csapatainak az emlékét megőrizve, az ő zenéjükre építve egyfajta hobbizenekarként működjenek akkor, amikor az anyabandák időbeosztása engedi. Csúnyább szóval retro-muzsikának is hívhatjuk ezt a hozzáállást, de ez nem lenne teljesen igazságos norvég barátainkkal szemben: az Audrey Horne inkább afféle szerelemgyereke tagjaik tinédzseréveinek aláfestőzenéje iránti rajongásának.
Ha már adott az együttes névválasztása, akkor térjünk is rá a fentebb említett két hivatkozásra. Az egyik David Lynch Útvesztőben (Lost Highway) című filmjéből származik, mégpedig abból a jelenetből, amikor Fred és Renee Madison, a főszereplő házaspár rendőröket hív a lakásukba, mivel olyan videofelvételeket küldözgetnek nekik ismeretlenek, melyek a házbelsőt ábrázolják, azaz hívatlan betolakodóval-zaklatóval van dolguk. Az alábbi párbeszéd a nyomozók és a férj-feleség között játszódik le.
Rendőr: Önnek van videokamerája?
Renee Madison: Nem, Fred utálja őket.
Fred Madison: Szeretek a magam módján emlékezni a dolgokra.
Rendőr: Ezt hogy érti?
Fred Madison: Úgy, ahogy én emlékszem rájuk, nem feltétlenül ahogy meg is történtek.
A másik utalás Philip K. Dick kultikus amerikai sci-fi szerző 1966-ban íródott Várjuk a tavalyi évet (Now Wait For Last Year) című klasszikus regényéből való: itt Virgil Ackerman, a matuzsálemi korú amerikai multi-milliárdos, aki friss szervek folyamatos beültetésével-pótlásával hosszabbította meg életét, a közeljövőben a Marson berendez magának egy szimulált kis világot, a Wash-35 elnevezésű mikrouniverzumot. A név Washington D.C. városára utal, mégpedig annak 1935-ös állapotára, amikor Ackerman még kisfiúként ott élt. Ezen a helyen az öregember imádott és rajongott gyermekkorának helyszínét teremti újra a legapróbb részletekig: vagyonokat költ eredeti, abból a korból és helyről származó közlekedési táblákra, hamutálcákra, függönyökre, lámpabúrákra, festmény-reprodukciókra, egyszóval mindenre, mellyel felépítheti retro-világát. Külön embereket foglalkoztat a helyszín berendezésére, akik a jövő Amerikáját járják ezeknek a tárgyaknak a felkutatása és megvásárlása érdekében.
Mindkét hivatkozás a múlttal való kapcsolatra, annak feldolgozására utal, de két gyökeresen ellentétes nézőpontból. Fred Madison saját emlékei szerint írja át a saját múltját, ahogy neki kedves, míg Virgil Ackerman akkurátusan, múltjának minden négyzetcentiméternyi szegletét rekonstruálni óhajtja az eredeti állapot szerint, hogy aztán magányosan járja a múlt század harmincas éveinek, gyermekkorának gondtalan világát, boldogan visszasüppedve a személyes nosztalgia kényelmes bőrfoteljába.
Furcsa módon mindkét nézőpont igaz az Audrey Horne hatodik lemeze kapcsán: a norvég zenekar annyi zenei hivatkozással, pontosan leszedett gitár- és énektémával tömi tele dalait, hogy egy idő után fel is hagytam ezek számbavételével. mert belefáradtam. Iron Maiden ihlette ikergitáros megoldások tömkelege, a nyolcvanas évek glam bandáinak ragadósan slágeres, fogós dallamai, a Van Halen, de még a Hellacopters is beköszön egy kicsit későbbi érából.
Minden átkozottul ismerős: mintha a Wash-35 utcáin, lakásaiban járnánk és nevetve fedeznénk fel egy már letűnt korszak relikviáit. Pontosan meg se tudjuk nevezni a hatásokat, minden egy nosztalgia-hullámban oldódik fel, mely kellemesen ringat, szinte a tudatalattinkból szabadítja fel az emlékeket. Felbukkannak itt a már említett nyolcvanas évek pop-rockjának laza dalai (a címadó Blackout vagy a This Man), az undergroundosabb vonalat képviselő speed metal bandák tempósabb dolgai (Light Your Way), de még a brit/amerikai glam metal slágeres megoldása is (California, Rose Alley).
Csak éppen itt jön be az Útvesztőben emlékkezelése: hiába a nagy igyekezet, melynek során akkurátusan kategorizálva emelik be a zenészek ezeket az építőelemeket, mégsem olyan lesz a végeredmény, mint egy archív hangfelvétel újrahallgatásakor. A "Blackout" album pontosan olyan retro-zenét tartalmaz, ahogy arra most, 2017-ben emlékeznek rá akkori rajongói. Sajnos hamis az egész: pontosan az hiányzik belőle, ami a tinédzseréveink muzsikájában megvan, azaz akkori mi magunk, érzelmi kötődésünk az adott érához és az azóta kialakult, formálódott emlékezet.
Ezért nincs értelme a nosztalgiának: így válik lélektelenné a múltidézés, bármilyen nemes szándék vagy rajongás is vezesse. Így válik azonnal felejthetővé az összes hasonszőrű retro-banda zenéje, mert aki valóban szeretné újraélni fiatalságának emlékeit, az bizony az eredeti előadók korongjaihoz nyúl, azokhoz, melyekhez több évtizedes érzelmi kötődés kapcsolja.
Mivel azonban kitűnő zenészek alkotják az Audrey Horne tagságát, az eredmény kellemes és hallgatható. De ilyenkor óhatatlanul eszembe jutnak az anyabandák jobbnál jobb kortárs metal albumai (Enslaved, Sahg, Abbath: a lemezkritikáink ITT, ITT és ITT olvashatóak) és egyből teljesen céltannak, ha nem feleslegesnek érzem az ilyen jellegű produkciókat.
7/10
