A kanadai Anvil zenekar kapcsán háromféle reakcióval lehet találkozni a mai metalsajtón belül: (1) tudomást sem vesznek róla, ignorálják; (2) lelkesen írnak róluk, piedesztálra emelik őket, mint az igazi heavy metal méltatlanul elfeledett zászlóvivőit és hőseit; (3) kíméletlenül kigúnyolják és nevetségessé teszik őket, vércikinek minősítve az egész produkciójukat. Mi egyiket sem tesszük: az SPV/Steamhammer január 19-én jelenteti meg tizenhetedik (!) soralbumukat "Pounding The Pavement" címmel és igenis írunk róluk, megpróbálva többé-kevésbé objektív módon értékelni őket.
Fogalmam sincs, hogy egy mai, tizen-huszonéves rockrajongó egyáltalán hallott-e a csapatról: még a hetvenes évek elején kezdődött az akkor tizenéves Steve "Lips" Kudlow énekes/gitáros és Robb Reiner dobos azóta is tartó barátsága, ők jelentették mindig is az Anvil magját, állandó tagságát. 1981-ben alapították meg bandájukat, melyet változó felállással működtetnek azóta is.
Az első három albumuk révén hamar az éppen beinduló speed/thrash/heavy metal élmezőnyébe robbantak: sorra léptek fel a nagyobb fesztiválokon a hasonszőrű csapatokkal és bár kereskedelmi/lemezeladási szempontból nem sikerült megvetniük a lábukat, mindenki elismerte úttörő jellegüket és úgy tűnt, hogy ők is csatlakoznak a nyolcvanas évek második felére globális világsztárokká váló társaikhoz.
Csakhogy nem így történt: előnytelen lemezszerződések, katasztrofális menedzsmenthibák, belső és kiadókkal folytatott viták vezettek odáig, hogy 1987-88 tájékán a biztatóan induló pályafutásuk beleállt a földbe, teljesen kiestek a metalvilág vérkeringéséből. A kilencvenes évek elején érkező, az addig ismert metalszcénát a földbe taposó grunge már tényleg csak az utolsó gyomros volt, melyet az Anvil bekapott. De a páros nem adta fel: folyamatosan, saját finanszírozásból sorra készítette lemezeit, melyek visszhang nélkül tűntek el a süllyesztőben. Pár fős közönség előtt játszottak, egyre inkább már csak Kanadában, illetve legvégül csak a barátaiknak a helyi rockkocsmákban.
2008-ban azonban váratlanul ismét közismertté váltak: kijött a Sacha Gervasi brit filmes által rendezett Anvil! The Story Of Anvil című rockdokumentumfilm. Gervasi a csapat haverja és roadja volt a relatív értelemben számukra sikeres nyolcvanas évek első felében, több turnén is végigkísérte őket. A film egyszerre szomorú, megható és fekete humorral átszőtt áttekintése az Anvil pályájának, a fonalat 2006-ban felvéve, amikor a zenekar tagjai iskolai menüt szállító helyi fuvarosként vagy építőipari segédmunkásként dolgoznak: fellépéseik néhány lelkes rajongó előtt tartott haknikra korlátozódnak.
Egy európai amatőr promóter világ körüli turnéra szervezi be őket, melybe lelkesülten vetik bele magukat, reménykedve abban, hogy ami anno nem sikerült, most végre valóra válhat. Persze az egész egy ordas nagy kamu, a végén már szállodába sem marad pénzük menni, az utcán alszanak, pár ember előtt kénytelenek fellépni, mert senki sem kíváncsi rájuk. A beígért visszatérésből keserédes, komikus és sírnivaló pillanatokban bővelkedő kálvária keveredik ki, egyetlen tanulsággal: álmaidat sose add fel, mindennél fontosabb a kitartás, az anyagi siker nem is fontos, a végsőkig, az utolsó töltényig harcolj, ne alkudj meg, stb.
A film maga szép karriert futott be, sorra nyerte a szakmai díjakat, de ha az Anvil abban reménykedett, hogy ezzel végre sztárrá válhatnak és semmivé vált karrierjük végre felível, akkor igen hamar szembe kellett nézniük a szomorú igazsággal: semmi nem változott. A csapat ugyanúgy hobbiszinten működik, saját maguk finanszíroznak mindent, lemezeik és koncertjeik rendkívül mérsékelt érdeklődést keltenek, ha egyáltalán.
A filmből is kitűnik, hogy a két zenész iszonyú jó arc: mindenféle sztárallűrtől mentes, a földön két lábbal álló rockerek, tényleg rendkívül szimpatikus metalfanatikusok. A lelkesedésük, a kitartásuk valóban bámulatos és tiszteletreméltó: a ma már a hatvanas éveiben járó Kudlow olyan lendülettel és dinamizmussal tolja dalait a színpadon, hogy (a jól bejáratott klisével élve) példát vehetnének róla a mai pályakezdő, feltörekvő bandák is.
Ha azonban végighallgatjuk a "Pounding The Pavement" című anyagukat (illetve bármely másik, akár még az úgynevezett klasszikus érájuk terméséből származóakat is), pontosan meg fogjuk érteni, hogy miért lett világsztár a Metallica, az Anthrax és miért tűnt el a jelentéktelenségbe az Anvil. Hiába alkotják jó, harc- és turnéedzett zenészek a csapatot, ha a dalaik legfeljebb a középszerű, ezerszer hallott sablonokból építkeznek.
Az Anvil zenéje tulajdonképpen alapszintű rock'n roll, csak éppen egy kicsit gyorsabban, karcosabban játsszák, de az égadta világon semmi közük a thrash metalhoz vagy bármi máshoz. Kudlowék pontosan ugyanazt a stílust nyomják, amit 1981-ben: ez elég lehetett akkor, amikor maga a metal igazi újdonságként robbant be a zenehallgatók közé, de kevésnek bizonyult már pár évvel később is.
Gondoljunk bele, hogy hol tartott a Slayer, a Metallica vagy éppen a velük együtt többször fellépett Bon Jovi 1985-86 körül: komplett új stílusokat (thrash, glam) hoztak létre, jobbnál jobb albumokat adtak ki és gyakorlatilag hangsebességgel fejlődtek, váltak egyre jobb dalszerzőkké. Nos, az Anvil gondja pontosan itt van: nincsenek kiugró dalaik, a legalapvetőbb kompozíciós klisékből építkeznek mindenféle egyediség nélkül.
A friss anyag két-három nótája kellemes RNR-boogie (Warming Up, Rock That Shit, Let It Go), a többi középtempós, sablonos metal/rock döngölés. Néhány tétel nagyon Motörhead-ízűre sikeredett (Bitch In The Box, Ego, Doing What I Want), főleg az ének terén, csak éppen azok kiváló szövegvilága és autentikus húzása nélkül.
Az Anvil korongjáról a Rocksuli című film azon jelenete jutott eszembe, amikor a Jack Black által játszott Dewey és a Mike White által alakított Schneebley a reggelizőasztalnál beszélgetnek a zenei álmok feladásáról. A helyettesítő tanárként dolgozó haver megjegyzi, hogy talán nem véletlen, hogy nem sikerült befutniuk: szembe kell nézniük a valósággal és fel kell nőniük végre. Erre a botcsinálta, de annál lelkesebb rockzenész Dewey megjegyzi, hogy oké, de mit csináljon, ha a zene az élete és nem tud a rock'n roll nélkül élni?
Az Anvil pontosan tudja a választ: játszanak tovább, ha kell, akkor húsz embernek egy autópálya melletti bárban. Dr. Watson szavaival élve, aki egy kisegített ügyfélnek magyarázta el, miért utasította vissza Sherlock Holmes a honoráriumot: "munkája magában hordozza jutalmát."
7/10
