Nagyon vicces tud lenni egy zenei stíluson belüli trend felemelkedése, kifutása, majd lecsengése. Elsőként egy addig ismeretlen, vagy korábban szélsőségesnek titulált (sokszor) underground zsáner robban be a színtérre, az ezen a vonalon mozgó két-három zenekar népszerűséget szerez és hirtelen minden róluk szól. Hamar beindulnak és szaporodni kezdenek azonban a kópiabandák: egy-kettő középstátuszba is kerül, de a kifogyhatatlan túltermelés miatt a divathullám telítődik, három-négy év alatt lecseng, aztán tizenöt év múlva jöhet az újjáalakulási meg retro-láz.
A szimfonikus extrém metal feltalálása és népszerűvé tétele a norvég Dimmu Borgir nevéhez köthető, mégpedig az 1997-es "Enthrone Darkness Triumphant" című lemezük révén. Először a black, aztán a death metal kezdte alkalmazni ezt a megközelítést, sorra alakultak az ehhez a vonalhoz illeszkedő bandák, csak hogy a legnevesebbeket említsük: Septicflesh, Fleshgod Apocalypse, a svéd Apostasy vagy a francia Anorexia Nervosa. Ezzel párhuzamosan, a kétezres évek első évtizedében, a stíluskeveredések nyomán elindult a blackened death vonal, mely mára kitermelte nekünk többek között a lengyel Behemoth zenekart is.
Nos, ennek a két iránynak a metszéspontjában található pontosan a holland Bleeding Gods, melynek második soralbuma "Dodekathlon" címmel jelent meg január 12-én a Nuclear Blast istálló gondozásában. Az együttes még 2012-ben alakult több helyi metalbanda romjain (Houwitser, Supreme Pain, Sinister, Altar), vezetője és fő dalszerzője Ramon Ploeg gitáros, aki a Houwitser csapatát otthagyva döntött a projekt összehozásáról. 2014-ben meg is jelent bemutatkozásuk "Shepherd Of Souls" címmel, de az áttörés elmaradt, tagcserék következtek, de sikerült egy teljesen új felállással újjászervezni a brigádot.
Új koncepció is társult az elképzelésekhez: a szimfonikus death/black vonal mellé az ókori görög mondavilágot választották háttérnek, így a "Dodekathlon" egyfajta konceptalbum is egyben. A korong Héraklész mitológiai hős, Zeusz fiának történetét meséli el: miután a fiatal Héraklész megmenti Thébát és feleségül veszi a thébai király lányát, akitől három gyermeke is születik, letelepszik a városban. Héra istennő, Zeusz felesége, aki féltékeny Zeusz házasságon kívül született félisten-hős gyermekére, tébolyt bocsát Héraklész elméjére, aki őrült dühében megöli mindhárom gyermekét, de ezután Héra megvilágosítja elméjét. Szörnyű tettére ráébredve Héraklész elhagyja feleségét, városát és Apollón tanácsára elszegődik Mükéné királyához, Eurüsztheuszhoz, hogy tizenkét évig szolgálja. Minden évben kap az uralkodótól egy feladatot és ha mind elvégzi azokat, akkor megtisztul a bűntől: a "Dodekathlon" album tizenkét dala egy-egy ilyen feladatot mesél el.
A mitológiai, félisteni tematikához tökéletesen passzol a Bleeding Gods zenéje: epikus, gyakran teátrális, de kellő súlyú nóták sorakoznak itt, ráadásul Mark Huisman énekes megfelelően brutálisan adja elő ezeket a korántsem gyermekmesébe illő történeteket. A dalok döntő többsége középtempós deathes döngölés, melyben a szimfonikus/billentyűs elemek inkább csak az atmoszférateremtésben, illetve a hangzás tömörségének létrehozásában segédkeznek: az első igazi blackes tétel az Inhuman Humilitation, melyben a blastbeatek is szerepet játszanak.
A hollandok igyekeznek változatossá tenni a dalaikat: szinte minden nóta középrészében érkezik egy tempóváltás, melynek során dallamos gitárok, gyakran szövegmondásszerű betétek kapnak helyet. Tulajdonképpen az összes ismert eszköz bevetésre kerül: kétlábdobos darálások, atmoszferikusnak szánt billentyűfutamok, néha szinte Slayer módra daráló, thrashbe hajló riffek (Birds Of Hate, Seeds Of Distrust vagy a nyitó Bloodguilt), szóval van itt minden, mi szem-szájnak ingere.
Az album egyórányi játékidőben mesél Héraklészról és tetteiről: miközben hallgattam, jókat bólogattam, főleg a tempósabb, döngölősebb tételek esetében, melyek súlyosságát kifejezetten kiemelte a nagyon komoly megszólalás. Kiváló a hangzás, a basszusgitár is dörmög rendesen, a gitárok hasítanak, szóval minden tökéletes a műélvezethez.
Egyetlen gondom van csak a Bleeding Gods produkciójával kapcsolatban: úgy érzem, hogy egy tökéletes szimfonikus black/death esszenciát hoztak létre, kivonták a bevezetőben felsorolt csapatok (elsősorban a Behemoth, a Dimmu Borgir és a Septicflesh) eddigi életművéből a legéletképesebb elemeket és egyetlen tömény masszába gyúrták. Kiváló iparosmunka, hibátlan teljesítmény, csak egy dolog hiányzik belőle: az eredetiség leghalványabb nyoma. Mindent, de tényleg mindent, a legapróbb hangszerelési vagy dallambéli megoldást hallottunk már máshol (még azt sem lehet mondani, hogy jobban, mert a hollandok vérbeli profik): minden nóta az utolsó hangjegyig kiszámítható.
Mivel a Bleeding Gods a pályája legelején áll, ez nem karrierdöntő hiba: tényleg jó hallgatni a lemezt, világklasszis zenészek játszanak itt, érdekes a koncepció is, szóval minden együtt van, de ahhoz, hogy ebből a régen teljes mértékben underground, mára már inkább a nemzetközi metalszíntér fősodrához tartozó színtérből kiemelkedjenek, bizony neki kell feküdni a dalszerzésnek és el kell hagyni azt a robotpilóta üzemmódot, a biztonsági játékot, melyet a "Dodekathlon" elkészítése során követtek. Mindenképpen érdemes nyomon követni a zenekar jövőjét, én biztos figyelni fogok rájuk.
8/10
