VISIGOTH - Conqueror's Oath (2018)

2018. február 13. - Sulfur

webp_net-resizeimage.jpg

„Harcos Királynő, acélba öntve és a háború lángjaitól feltüzelve, vad és szabad, vakmerő hódító, a fémvihar istennője, Harcos Királynő!” – kiáltják a Visigoth katonái. Megjelent az új lemez, a ”Conqueror’s Oath”, azaz A hódító esküje. Vajon milyen esküről van szó? És miről is szól ez az eskü?

A Visigoth egy 2010-ben alakult amerikai power és heavy metal zenekar, melynek második lemeze jelent meg február 9-én. A 2015-ös ”The Revenant King” (A hazatérő király) elindította a zenekart az úton, hogy igazi metal nagysággá váljon. 2018-ra megérkezett a második album, mellyel szemben komoly elvárások álltak. Jellemzően a második lemezeknek tovább kell vinni, amit a zenekar elkezdett. Egy csata, ahol nagyon hasonlót, de mégis újabbat és jobbat kell alkossanak, mint az első korong. Sajnos ebben a küzdelemben a Visigoth alul marad. Az új anyag nem éri utol elődjét, a várakozásokat nem tudja teljesíteni. Nézzük meg, miért is történik ez.

A zenekar dalaiból gyorsan megállapítható, hogy nem kívánnak igazán újat teremteni. Részesei az úgynevezett New Wave of Traditional Heavy Metal (a hagyományos heavy metal új hulláma) trendnek, akik a modern metallal szemben a műfaj korai technikáit és hangzásait alkalmazzák, minimális újítással. A Visigothra a példaképeik nagyon nagy hatással voltak, olykor szinte egy kreatív feldolgozás-zenekarnak tűnhetnek. Az új lemezről elsőként megjelent Warrior Queen című videoklipben ezt megerősíti Leeland Campana gitáros zenekaros felvarrókkal beborított mellénye. Kevéssé nevezhető ez egyéni megjelenésnek egy zenésznél, inkább egy rajongó jut eszünkbe. Jake Rogersről ne is beszéljünk, hisz első pillanatra az ember azt hinné, hogy a Sabaton frontemberét, Joakim Brodént látja. A nagyok másolása sajnos nem az egyedüli buktató.

A műfaji választás sem optimális. Az epikus power és heavy metallal az a probléma, hogy az elmúlt években túlságosan sok banda próbálkozik ennek a megvalósításával, és egyikük sem tud igazán kiemelkedni. Gondoljunk csak az egyik legnépszerűbbre, a Dragonforce zenekarra. A sárkányokról, küzdelemről, hősiességről és egyéb epikus fantasy eseményekről szóló témákat már ők is bőven kimerítették, szinte lehetetlen megújulni. Minden dal hasonló témájú: csata, fegyverek, katonák, becsület, lovagiasság, szörnyek és ellenségek legyőzése, olykor vágtatás az éjszakában, de még pár szó és leírtam az egész műfajt. A YouTube-on már tízperces útmutatók keringenek, hogyan írjunk ilyen dalt, és meglepő, mennyire pontosak. Mielőtt valaki azt hinné, alaptalan állításokat teszek, nézzük meg a dalokat.

Az album a Steel and Silver (Acél és ezüst) dallal indít, melyben a technikás gitár bevezetés egyből magával rántja az embert. A felvezetés jó, de már az első dalban megjelenik az egész albumra jellemző massza, mely komoly zúzásból, epikus dalszövegből, refrénekből és darálós szólókból áll. De a tartalma ennyi, nem sokkal több. A darálás mellé én kifejezetten hiányoltam a dallamos, akár duó-szólókat.

A korábbi lemezről A Revenant King mellett például Dungeon Master és az Iron Brotherhood mind olyan dal, melynek volt egyénisége, el tudtak mesélni egy történetet dalszöveg és a zene eszközeivel egyaránt, ami ebben a műfajban elég fontos. Most viszont több dal teljesen beleolvad ebbe a zúzós masszába, nehezen megkülönböztethetőek. Ezek közé tartozik a Conqueror’s Oath a lemez névadó és egyben záródala, mely közel sem kiemelkedő. A Warrior Queen indokoltabb választás lett volna, a lemezborítóhoz úgy is passzol. Az utóbb említett dal magában foglalja az album jellemzőit, de van egy tartása, és nyújt egy olyan érzetet, amellyel könnyű az embereket megfogni.

De sajnos pár dal elteltével a lemez unalmassá válik, nem tud elég változatos lenni. Azt is fontos kiemelni, hogy a dalok szinte mind rövidebbek, mint a ”The Revenant Kingen” lévő társaik. A zenekar úgy gondolta, hogy a korábbi albumon túlhúzták a dalokat, ezért rövidebb szerzeményekkel készültek, melyek közel öt-hat percesek. Ez nem tett jót az új korongnak, nem jut idő az igazi történet mesélésre, amit említettem, hogy milyen fontos. A harcos megvan a dalokban, de az igazi fantasy lélek nem jellemző. Ezt a lelket próbálja fenntartani a Traitor’s Gate (Az áruló kapuja), ami a leghosszabb és a Salt City (Sóváros), ami pedig a legrövidebb dal a korongon. Mindkettőben hallható a hangszerekkel való „játék” és kreativitás a zúzdán túl, ezekre mindenképp érdemes odafigyelni. Az utóbbi nóta a zenekar otthona, Salt Lake City (Utah) előtt tiszteleg, ahol a valós téli táj a lemezborítóra emlékeztethet minket.

Ez a harci helyzet, a harcosok nem a legélesebb kardokkal állnak a csatatéren. Még nagyon sokat kell fejlődniük, nehogy elvesszenek a több száz másik epikus metal banda között. Nem tudom, hogy ez megtörténik-e. Jake Rogers szerint, aki ilyen zenét hallgat, az érti, hogy ő mit szeret benne ennyire. A probléma csak az, hogy az igazi művészet az lenne, ha meg tudnák mutatni azoknak, akik nem jártasak ebben a műfajban, hogy ez miért is tud izgalmas és olykor zseniális lenni. Ez egyelőre nem sikerült.

5,5/10

webp_net-resizeimage_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3213660770

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.