Roppantmód izgalmas kérdésnek tartom azt, hogy a horror zsánerének képei, hangulata hogyan fejezhető ki a leghűbb módon a zene médiumán keresztül. Azt hiszem, túlzás – és meglepetés – nélkül állítható, hogy a metalzenében ez különösen releváns, elvégre ez a zenei irányzat a kezdetektől fogva szoros kapcsolatban van a különféle sötét, borongós, horrorisztikus témákkal, és bármely metalrajongó akár álmából felverve is tucatszámra sorolhatna olyan bandákat, amelyek szövegvilága hemzseg a mészárlástól, belezéstől, öldökléstől, szörnyektől, démonoktól, átkoktól, és persze klasszikus horrorszerzőkre való utalásoktól. A horror és a metal kedvelése, ha túlzó általánosítás is lenne azt mondani, hogy szervesen összefonódik, azért a véletlen egybeeséseknél szorosabb kapcsolatot mutat.
Legalább ennyire érdekes azonban az a kérdés, hogy mennyire a metal a legalkalmasabb zenei médium a különféle horrortémák kifejezésére. Ez mindenekelőtt a szóban forgó alzsáner függvénye. Teszem azt a Cannibal Corpse nemcsak szövegében, de a zenéjét tekintve is remekül illik azokhoz a splatter/gore témákhoz, a Mercyful Fate karcos heavy metalja és főleg King Diamond süvöltő éneke kiválóan idézi fel a képzeletünkben a fekete mágiától, sötét titkoktól és gonosz kísértetektől terhes kúriák és temetők képét.
De mi a helyzet más alzsánerekkel? Hogyan lehet például H. P. Lovecraft sajátos kozmikus iszonyatát érzékletesen tükrözni a metalzenén keresztül (a hasonló tematikájú metalbandákról szóló összeállításunkat ITT olvashatod)? Mihez kezdhet a metalzene mondjuk egy elborultabb bábos témával vagy egy, a látvány vagy cselekmény helyett a puszta atmoszférát kiemelő, gótikus jellegű rémtörténettel? Hogy Lovecraftnál maradjunk: az ő munkássága a kezdet kezdetétől népszerű a stílus berkein belül (lásd a Black Sabbath ikonikus dalát ITT), de hogy a puszta szövegen túl mennyire szokott sikerülni az ő műveinek hangulatvilágát közvetíteni, nos, azzal szemben több mint szkeptikus vagyok.
A Wyrmwoods néven működő egyszemélyes finn avantgárd/atmoszférikus black metál formáció pontosan a fenti dilemmát veti fel. Nuurag-Vaarn zenei projektje részben skandináv mitológiai, részben pedig horrorirodalmi témákat dolgoz fel. Ezek közül az utóbbi érdekesebb a számunkra, hiszen a skandináv mitológiával nemcsak a padlás, de a pince és a csűr is roskadásig tele van, ellenben a horrort illetően a formáció kiemelt ihletforrása a kortárs rémirodalmi underground élő klasszikusa, Thomas Ligotti munkássága (a szerzővel készült interjú ITT olvasható). Ligotti nincs annyira szem előtt, mint Lovecraft vagy mondjuk a kortársak közül Stephen King, sajátos hangvételű egszisztenciális horrornovellái azonban elismertek a zsáner kedvelőinek körében. A Wyrmwoods esetében az inspiráció fokát mutatja, hogy Bandcamp-oldalukon az író The Voice In The Bones című novellájából idéznek egy passzust.
Az „Earth Made Flesh” a formáció első komplett lemeze, mely az Inverse Records gondozásában látott napvilágot 2018. január 15-én. Az album hat tételt sorakoztat fel, ezek között egy instrumentális darab (Primordial Waters / The Well of Urth) található. A fent bemutatott inspirációforrásoknak megfelelően két csoportra oszthatók a dalok: három közülük irodalmi témát dolgoz fel, a másik három pedig mitológiával foglalkozik. Az irodalmi témák közül kettő foglalkozik Ligottis témával.
Zeneszerzőnk nem árul zsákbamacskát azt illetően, hogy egész konkrétan honnét merít: az „Earth Made Flesh” második tétele egy Ligotti-novella, az A Greater Festival Of Masks címét viseli, mely egyébként Az álarcok nagyobb ünnepsége címmel magyarul is megjelent a Sötétség antológiában (szóval tessék olvasni). A dal ígéretes, szuggesztív szintetizátorjátékkal kezdődik, mely, noha hallhatunk jobbat, erőteljesebbet, azért hathatósan felidézi a baljós álarcosbált, amelyen nem akarunk részt venni, mégis a rémálmok elkerülhetetlenségével sodródunk a bálozók közé és szorongva próbáljuk kitalálni, mi rejtőzhet az álarcok mögött. A Nox Arcana kedvelői valószínűleg díjazni fogják ezt a nyitányt (ahogy magát a témaválasztást is, hiszen a Nox Arcana előszeretettel kalandozik a gótikus borzongás világában). A dal aztán szélvészgyors, ismerős black metalba csap át némi post-metalos beütéssel (ez főleg a dal végén válik markánssá). Mindezt szívmelengetően amorf károgás-vartyogás egészíti ki.
A Saturnalia ugyan nem egy Ligotti-novella címét viseli, de aki ismeri az írót, annak a – meglehetősen kurta – dalszövegbe pillantás nélkül sem nehéz kitalálnia, honnét is merített Nuurag-Vaarn, hiszen a cím arra az antik római ünnepségre utal, amely a The Last Feast Of Harlequin egyik motívumaként jelenik meg. Ez a borongósabb dark ambient-noise szerzemény önmagában nem emelkedik ki a hasonszőrű alkotások közül, mindazonáltal kellemes hallgatnivaló, továbbá jól passzol az „Earth Made Flesh” összképébe és kidomborítja a lemez egyik jelentős erényét: a műfaji változatosságot.
Az album nem pusztán annyi, hogy hat dalon keresztül szünet nélkül megy a cséplés, Nuurag-Vaarn szemlátomást igyekszik változatos zenei eszközökkel kifejezésre juttatni mondanivalóját. Ez a fajta törekvés ma már nem tekinthető kirobbanó újdonságnak, ugyanakkor kifejezetten jót tesz a lemeznek, és remélem, hogy a formáció a jövőben is megmarad ezen az úton. Egyébként egy darabig ezt a dark ambientes vonalat viszi tovább a szintén szerethetően elszállós Primordial Waters / The Well of Urth is, igaz, ez később átvált zúzásra.
Az „Earth Made Flesh” legrövidebb darabja az Abomination, mely a változatosság kedvéért a századfordulós osztrák költő, Georg Trakl munkásságához nyúl. Rövidségéhez megfelelően intenzív aprítással nyit, és a három perces terjedelemmel az is maradéktalanul összeférne, ha ennyiből állna az egész, ehhez képest viszont a dal a közepe tájékán leáll és szellős, furcsa, már-már keleties pengetést hallhatunk átkötés gyanánt, melyet végül újabb zúzás zár le.
Az albumot egy „mitológiás” szám, a Break The Seal című dal nyitja, mely az Eddából merít. Kertelés nélkül pofánverős típusú alkotással van dolgunk, legalábbis ami a dal elejét illeti, roppantmód tömény, vaskos gitárok robbannak az arcunkba. Ez kifejezetten jóleső, dinamikus kezdést biztosít a lemeznek, ugyanakkor csakhamar visszavesz a tempóból, egy egyszerűbb, befogadhatóbb szakaszt követően beleveszünk a könnyed, és már-már zagyva dallamok káoszába.
A változatosság méltatása szempontjából mindenképpen szót kell ejteni az albumot záró, sejtelmes gitárjátékkal kezdődő The One As Chaos And Egg című tételről. Nem újító erejű, de a stílus keretei között nagyon fülbemászó dallammal operáló dal ez, legmarkánsabb sajátossága azonban az, hogy amikor átcsap zúzásba, akkor olyan tőrőlmetszett, kriptabűzös gyomorhörgés köszörüli a hallójáratainkat, mintha a hi-fink (ja, igen, én onnét hallgatom, miközben ezt írom) egyszer csak minden előzmény nélkül Evokent kezdene játszani. A maga tizenöt percével ez a nóta kicsit hosszabbra sikeredett a kelleténél, és idővel talán túlzottan belevész az elszállós részekbe, de ez a masszív funeral doom beütés és a stílusra jellemző riffek egyértelműen üdítő részét képezik a lemeznek. Ugyanakkor ehhez a dalhoz, épp az alkalmazott stílusjegy miatt, érződik, hogy jól jött volna a töményebb gitárhangzás.
Kezdő formációktól világmegváltás ma már nehezen várható, a Wyrmwood sem tesz ilyesmit. Korrekt avantgárd/atmoszférikus black metal alkotással van dolgunk. Jó pont a lemez változatossága, remélhetőleg nem arról van szó, hogy az alkotó egy stílusból nem képes egy teljes lemezre való ötletet kihozni. Én bírnám, ha megmaradna a jövőben ez a sokszínűség. A Ligotti-témák hasznosítása is alapvetően rendben van. Ismerkedésre érdemes banda.
8/10
Thasaidon (zothique.blog.hu)
