Rozsdagyár

SHIRAZ LANE - Carnival Days (2018)

2018. február 28. - Rock n roller

shirazalbumdec.jpg

Megdöbbentő, hogy egy ötmilliós lakosságú ország, mint Finnország, mennyi menő rock- és metalzenekart tud kitermelni. Ebbe a sorba illeszkedik az ország viszonylag friss produkciójaként a sleaze, hard rock vonalas Shiraz Lane, akiknek 2016-os "For Crying Out Loud" című lemezük után közel két évvel jelent meg második albumuk, a "Carnival Days" a Frontiers Music gondozásában.

Én személy szerint nem osztoztam maradéktalanul az első lemez utáni hozsannázásban. Bár a glam fénykorában én még inkább Halász Juditot és 100 Folk Celsius-t hallgattam, majd Pokolgépen és Helloweenen szocializálódtam. De később a hajmetal csapatok közül nagy rajongója voltam a Guns N’ Roses-nak (ami azért más hangzás), majd visszamentem az időben és főleg a Mötley Crüe révén megkedveltem ezt a stílust is, tehát nem idegen tőlem a műfaj, azért 2018-ban (illetve az első lemez idején 2016-ban) nem feltétlenül ilyen zenét várnék huszonéves srácoktól. És az ezerszer elismételt popslágeres refréneknek sem vagyok feltétlen híve. Hannes Kett idegesítően megszólaltatott magas tartományai sem igazán lopták be magukat a szívembe. Ettől függetlenül a Shiraz Lane-t egy jó bandának tartom, csak nem annyira, mint amekkora kritikai és közönségsiker volt a "For Crying Out Loud".

 

A "Carnival Days" is visszarepít minket a ’80-as évekbe, de szerencsére jóval kevesebb a popos refrén, és az idegesítően magas énekhang. Hannes Kett most sem énekel mélyen, de a rosszul használt tartományokat most jobban hanyagolja.

A lemezt a korong két leggyengébb száma foglalja keretbe. A nyitó tétel az album címadó dala, a Carnival Days egy szaxofonnal kísért lassú bluesnótának indul, majd a szám második felére kicsit begyorsul egy hosszú popos refrénnel, amit egy rövid, hasonló stílusú gitárszóló szakít csak meg. Szerencsére ez a lemez egyetlen ilyen jellegű száma, ami az első albumhoz képest pozitív változást jelent. Az utolsó dal pedig egy hét perc hosszúságú, vontatott szenvedés, a Reincarnation.

A kettő között viszont igazi '80-as évekbeli glam rock szól. A "Carnival Days" egy Poison vagy egy kevésbé jól sikerült Mötley Crüe albumot idézi meg az emberben. A kevésbé sikerült nem azt jelent, hogy nem jó, csak nincs egy Dr. Feelgood, Girls, Girls, Girls vagy Kickstart My Heart szintű szám sem.

Ezúttal az egyetlen olyan nóta, melyben Kett magas hangjai már súrolják az ingerküszöböt, a Shot Of Life, a többi dalban olyan Vice Neil jellegű hanghordozása van. Persze ez is nézőpont kérdése, a Mötley Crüe-ben pont ő volt a gyenge keresztmetszet ebből a szempontból. Számomra ez még élvezhető.

A korongon egyaránt vannak lendületesebb és lassabb szerzemények is. Utóbbi kategóriába tartozik a Gotta Be Real, a Shangri-La, vagy a Hope a jobbik fajtából, míg a Carnival Days és a Reincarnation a rosszabbikból.

Mostanában ugyan divat a vintage rock, ezek általában nem a '80-as évek glam világát idézik meg. Ebből a szempontból a Shiraz Lane mindenképpen egyedülállónak tekinthető. Ha viszont azt nézzük, hogy egy fiatal csapattól inkább valami korszerűbbet hallgatna az ember, akkor ez nem annyira menő. Nézőpont kérdése, ki mire vágyik.

8/10

cat_img_album_image2_shirazlane-carnivalpromo-12-fullres_5a4cf3725b86f.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3313702396

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása