Április 17-én, kedden az A38 fedélzetén miniünnepet ülhettek (állhattak, bólogathattak) a funeral doom metal hívei, a Seattle városbeli Bell Witch ugyanis pályafutása során először tiszteletét tette a magyar fővárosban. Korábban nem hallottam a bandáról, de szerencsére volt annyi eszem, hogy meghallgattam őket (a puszta koncertélmény reményén túl szerepet játszott ebben az együttes egyszerű, de impozáns logója is).
Zeneileg, főleg a hörgés miatt, kicsit a banda az Evokenre emlékeztetett, egyébként pedig leginkább a szintén USA-beli (Cody, Wyoming) Eát tudnám megnevezni hasonló bandaként, noha a Bell Witch belassultabb, monotonabb, hömpölygőbb. Summa summarum, Kedves Olvasó, ha csipázod az Eát, akkor okvetlenül hallgass bele a Bell Witchbe is, megéri. Tiszta sztárparádé, nem?
Szerencsére sem a szervezők, sem a fellépők nem törték össze magukat avégből, hogy minifesztivállá kerekítsék a koncertet ezen a derűs munkanapon, úgyhogy a főbandán kívül egy előzenekar játszott, a Bell Witchben is vokálozó Erik Moggridge egyszemélyes formációja, az Aerial Ruin. Ez egy akusztikus gitáros zenei projekt, mely látszólag meglehetősen elütött a főbanda vonalától, de voltaképpen egész kellemes felvezetést biztosított. Túlontúl izgalmasnak nem nevezném a zenéjét, folkos gyökerű gitározgatás, ami kellő erővel idézte fel Észak-Amerika hűvös, végtelen fenyveseit, és Erik meglehetősen jó témákat fogott le, de nem volt különösebben újrahallgatásra ösztönző, az egy gitár és a hozzá tartozó vokál ebben a formában kissé hiányos volt, még akkor is, ha az előadó néha kánonban énekelt a saját playbackjével. Olyan háromnegyed vagy szűk egy órát játszhatott, és ez tökéletesen elég volt.
A funeral doom metal nem az a rettenetesen komplex stílus, és a Bell Witch színpadképe ennek megfelelően nem is volt túlzottan bonyolult: kiállt Dylan Desmond basszeros-énekes (aki Seattle-ben jár, csekkolja a vegán metálkocsmáját, esetleg kommentáljon ide, milyen), Jesse Schreibman dobos-hörgős pedig helyet foglalt a dobcucc mögött, aztán kezdetét vette a mélyre és töményre hangolt dübörgés. A mély és tömény mellékneveket kéretik valóban komolyan venni: a mély hangzás a zsánerre tekintettel alap, de mindehhez az az egy szem basszusgitár olyan erővel is dörrent meg, ahogyan máskor három másik sem, Schreibman pedig akkorákat vert oda a felszerelésének a megfelelő pillanatokban, hogy már-már a képtelenséggel határosnak tartom, hogy nem röpködtek dobverőszilánkok a közönségbe, mintegy a művészeti performansz részeként.
Nem véletlenül használom a performansz szót, a puszta zenei előadáshoz ugyanis némi vizuális támogatás is hozzátartozott egy mozgókép-betét formájában. Mint kiderült, valamilyen archív felvételekből vágta össze a készítője. Túl sok koherenciát nem láttam az anyagban, voltak benne békák meg dolgozó emberek meg valami szívszerűen lüktető, nyálkás dolog (valószínűleg tényleg szív) meg csecsemők meg kukacok, illetve valamilyen kivehetetlen arc a teljesen sötét háttér előtt. Szóval ezt most rakjuk össze. De egyébként jól passzolt a zenéhez, a megkopott, régies színvilága hozzátett a hangulathoz.
A koncert a Bell Witch harmadik albuma, a Profound Lore-nál 2017 októberében kijött „Mirror Reaper” köré épült, ez az első lemez a sorban, mely az eredeti dobos, a 2015-ben elhunyt Adrian Guerra nélkül készült el (és amelynek borítójához minden látszat ellenére nem Zdzisław Beksiński, hanem egy Mariusz Lewandowski nevű alkotó képét használták fel). Bő háromnegyed órát játszott a banda, és ebből a fajta földet bámulós muzsikából ennyi idő tökéletesen elég.
A „Mirror Reaper” összesen jó nyolcvanhárom perc, ebből egy rövidített szettet, kvázi „ízelítőt” kaptunk, terjedelmét tekintve a játékidő tulajdonképpen az első számnak felel meg. Hogy pontosan mely számok mely részei hangzottak el, azt képtelen leszek felidézni, de ezen a koncerten, egy ilyen már-már meditatív módon vánszorgó zene mellett ez igazából másodlagos szempont volt, ehelyett csak lestem a háttérvetítést meg Jesse óriási ütéseit, és amikor kellett, szépen meglendítettem a fejem. A hangzás hibátlan volt ott, ahol én álltam (tekintettel arra, hogy csak két hangszer volt, ebben bátorkodtam is reménykedni), a zenészek pedig óriási beleéléssel játszottak, ami jól átragadt a közönségre. Teltház éppen nem lett, de a zsánerhez képest így is sokan gyűltek össze. Remekbe szabott funeral doom élménnyel gazdagodhatott, aki elment.
Thasaidon (zothique.blog.hu)
Képek: Mihály Károly
