A nő nem érti a férfit és a férfi nem érti a nőt. De leginkább az utóbbi: az emberiség legtöbb hímnemű egyedének úgy telik el az élete, hogy értetlenül áll a másik nem legtriviálisabb tettei előtt is. Pontosan erről a lehetetlen helyzetről szól a brit Black Moth harmadik albuma, mely a Candlelight Records gondozásában jelent meg március 2-án: a női lélek férfiak által történő anatómiai élveboncolására azonban maguk a művelet tárgyai, a nők reflektálnak, így tartva tükröt a sebészkéssel elvégzett művelet elé.

A férfinem nőkkel szembeni tökéletes tanácstalanságára kevés jobb példa létezik, mint a Twin Peaks című tévésorozat első évadának ötödik epizódja, melyben a rendőrőrs férfitagjai lőgyakorlatra gyülekeznek. Andy, a csetlő-botló és a Lucy nevű titkárnővel ambivalens szerelmi viszonyt folytató seriffhelyettes egy újabb veszekedés után kiönti a szívét Dale Cooper FBI-ügynöknek.

Cooper: Nem beszélne magáról és Lucyról? 

Andy: Nem akar beszélni velem és én nem tudom, miért. És nem tudom, miért teszi azt, amit tesz. Képtelen vagyok megérteni.

Cooper: Ne keressen logikát benne, Andy és ne törődjön vele. A nagy tervezéskor a nőket egy másféle séma szerint készítették el.

Sólyom seriffhelyettes: Ámen.

A szövetségi ügynök válasza a buddhista filozófia sztoikus nyugalmát tükrözi, egy olyan tudás bölcsességét, mely a logikus feltárás és megismerés helyett a dolgok egyszerű tudomásulvételére és elfogadására irányul. Valljuk be, ez a hozzáállás a való életben éppoly kevéssé működik, mint ahogy a racionális nyomozói munka sem tudja kibogozni Twin Peaks kisvárosának természetfeletti rejtélyeit és bűneseteit.

A Leeds városában tevékenykedő Black Moth leginkább a stoner rock keretei között írja a fenti kérdéseket boncolgató dalait, melyekben azonban igen erősen jelen van a hetvenes évek ikergitáros, Thin Lizzy-jellegű riffelése, a Black Sabbath súlyos, sötét doomja, de ritkán a garázsrock lazasága és könnyedsége is. Mindezt pedig rendkívül befogadhatóvá és szerethetővé teszi Harriet Hyde énekesnő tökéletesen manírmentes, természetesen könnyed előadásmódja és hangja.

Az utóbbi öt-hat évben külön alstílussá vált a rockzenében, de legfőképpen a metalban a frontcsajos felállás (már magától a kifejezéstől heveny idegrángást kellene kapnia minden jóérzésű zenerajongónak), ami remekül fejezi ki a jórészt férfiak által hallgatott és játszott műfaj megközelítését. Mi a bánatos füttyfenétől lenne külön stílus az, ha énekesnő áll egy banda élén? Nem magának a zene irányultságának kellene ezt meghatároznia? Pontosan az efféle hozzáállás ellen lép fel Harriet Hyde is, amikor tudatosan mellőzi előadásmódjából a tipikus, megszokott női eszközöket, a túlzásba vitt hajlításokat, az érzelmekkel és szexualitással túlfűtött sorokat. 

Az album rendkívül erősen nyit: az Istra, a Moonbow és a Sisters Of The Stone hármasa telitalálat. Olyannyira pozitív benyomást tesz a hallgatójára az indulás, hogy az anyag középrészét óhatatlanul egy kicsit halványabbnak, erőtlenebbnek érezhetjük. Az Istra című tétel a pulzáló stoner doom alapriff mellett kellemesen elszállt, pszichedelikus részeket, valamint hangulati és tempóváltásokat is tartalmaz: mintha zanzásítva mutatná be az egész korongot.

A Moonbow egyértelműen a lemez legjobb és legeltaláltabb dala: a hetvenes évek hard rockja, pörgősebb, vidámabb dallamvilága, ikergitáros szólórészei egyből jobb kedvre derítik az embert, a refrén pedig örökre bennragad a fejünkben. Az ezt követő Sisters Of The Stone ismét egy szigorúbb, stoneresebb tétel, de ez sem nélkülözi a melódiákat és a bólogatósabb részeket sem, ráadásul egy kifejezetten húzós, tempós darab. 

A slágeresebb, dallamosabb, direktebb számok után jönnek az elborultabb, sötétebb nóták: az okkult hangulatú, kifejezetten Black Sabbath-jellegű riffekkel és régisulis szólóval támadó Severed Grace (mely a korong másik csúcspontja), a közösségi média és az okostelefon-addikció pusztító hatásáról szóló, kiváló, kicsit grunge-ot idéző dallamokkal és súlyos, bólogatós gitártémákkal teli Screen Queen vagy éppen a kegyetlenül eltalált, doomos A Thousand Arrows mind kiváló számok, melyek azonban eléggé elütnek a kezdő hármastól. A korong fokozatosan és megállíthatatlanul sötétedik és komorodik el, ahogy haladunk előre.

A lemezborítón is szereplő tizennyolcadik századi, oktatási célú anatómiai viaszmodellek tulajdonképpen össze is foglalják a korong mondanivalóját: akárhogy is vizsgálja, analizálja a férfi a női lelket, akár bonckéssel is, az ellenáll mindenféle értelmezési kísérletnek.

Zeneileg nem lehet mibe belekötni, azonban a szövegvilág kissé túlságosan is illeszkedik a manapság oly' divatos, a feminizmus agresszívabb és egyben ezoterikusabb oldalhajtásaiból kinövő toposzokhoz: a férfiak a kapcsolatokban általában csak abuzív, kihasználó szerepet vehetnek fel (lásd a Pig Man című zárótételt), a női lélek érthetetlenül varázslatos jellege önálló és önnön jogán csodálatos minőséget képvisel (mi végre akkor a kölcsönös megértésre való törekvés?), a nők közös összefogása és harca a terrorizáló férfiakkal szemben (Sisters Of The Stone), illetve a természetesen nőnemű Hold-kultusz és a new ages, feminista-spirituális Istenanya vallásának propagálása. 

A zene megkérdőjelezhetetlen minősége azonban képes átlendíteni még a fentiekre a legkevésbé sem kíváncsi hallgatóságot is a fenntartásain, így egy kifejezetten ötletes és friss stoner/doom rock anyagot köszönhetünk a britek produkciójában. Akit pedig irritálna a korong ideológiai háttere, az nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja azt és koncentráljon csak a dalokra. Megéri.

9/10