Érdekes megfigyelni, hogy mennyire lefagyott mostanában a dallamos death metal színtér. A nagy öregek vagy átnyergeltek (illetve továbbfejlődtek, ahogy mondani szokták) egy másik területre (lásd az In Flames utolsó két-három albumát) vagy egy helyben topognak és a régi dolgaikat csiszolgatják-finomítgatják, egyre kevésbé érdekes módon (At The Gates, Dark Tranquillity). Vannak aztán azok, akik a klasszikus melo-death hangzást alapul véve próbálják az újabb stílusirányzatok elemeivel frissíteni zenéjüket: ide tartozik a finn Mors Subita (magyarul: hirtelen halál) is.
A zenekart még a kétezres évek legelején alapította Mika Lammassaari gitáros, aki mára az egyedüli őstagként maradt meg az eredeti felállásból. Ő 2014-ben csatlakozott a Tuomas Saukkonen szólóprojektjének indult Wolfheart nevű, szintén finn dallamos death metal csapathoz és azóta is megosztja idejét a két formáció között. Lammassaari rendkívül jellegzetes stílussal bír, de a két együttesben teljesen eltérő módon játszik egymástól erősen eltérő muzsikát. Az Inverse Records április 6-án jelentette meg a banda harmadik soralbumát, mely a 2011-es és a 2015-ös anyagokat követi (ez utóbbi jelentős sikert hozott a finn lemezlistán elfoglalt 26. helyezésével).
A kétezres éveket tehát hibernációban töltötte a brigád és az utóbbi pár évben lódult meg a szekerük. A Mors Subita produkcióját a kiadó agresszív és modern dallamos death metalként jellemzi és bár ennek a meghatározásnak minden szava igaz, egy igen fontos összetevő hiányzik a definícióból (ha csak a modern jelző nem erre akart utalni).
Itt konkrétan ugyanis arról van szó, hogy bár a dalok alapja szinte minden esetben a dallamos melo-death refrének (és azok átkozottul fülbemászóak, szerintem az In Flames az üdvösségét odaadná, ha tagjai képesek lennének ilyen melódiákat írni), de az riffek többsége vegytisztán djentes: élesen, csikorgóan, töredezetten támadják a hallójáratainkat, de a többi alkotóelemnek köszönhetően egy másodpercre sem válnak unalmassá (itt kérek elnézést minden Meshuggah-rajongótól).
Eemeli Bodde frontember előadásmódja pedig egyértelműen a deathcore-ban gyökerezik: gyakran megy le pinceszintre vagy a középtartományban üvöltözik iszonyatosan agresszív módon: néha tényleg kapaszkodni kell, hogy ne szakítsa le a fejünket. Egyetlen tiszta énekhang sem hagyja el a száját a háromnegyed órás, a rövidke intrót nem számítva tíztételes anyagon és ez válhat sokak számára vízválasztóvá az anyaggal kapcsolatban.
A Mors Subita zenéjének másik kifejezetten kellemes és zseniális jellemzője Lammassaari szólómunkája: meglepő módon neoklasszikus, tökéletesen kidolgozott futamokkal dolgozik több tételben is (As Humanity Weeps, Vultures), illetve modern progresszív vizekre is evez (például az Alas című zseniális számban). Míg az ének a brutalitás terepén marad, a dallamvezetés szerepe és feladata egyértelműen a gitáré.
A súlyosabb, djentes darabok (a már említett As Humanity Weeps, Defeat) vannak kifejezetten régisulis death metalra visszautaló szerzemények is (I, God és Fear Is Just The Beginning). A többi szám rendkívül fogós, jó tempójú, dallamos nóta, ha nem lenne oximoron, akkor akár slágeresnek is lehetne nevezni ezeket. A Dead Sun, a címadó Into The Pitch Black, a gyorsabb Vultures, az Alas, no meg a Shadows olyan dallamos death metal tételek, melyek valóban a stílus modern, de a tradíciókat tisztelő példái.
Érzésem szerint ez az az irány, mely a legjobban áll a Mors Subita számára: korrektek és rendben vannak a brutálisabb darálások is, csak azokban semmi olyat nem találtam, amit ne hallottam volna már máskor másoktól. A dallamosabb, fogósabb dalok viszont tényleg zseniálisak: mintha a dallamos death metal súlypontja áttevődött volna Finnországba (lásd például a Noumena szenzációs tavalyi albumát ITT).
Egy szó mint száz, ez egy szinte tökéletes és rendkívül szórakoztató modern metal album, mely a műfaj minden rajongójának tartogat meglepetést. Széles zenei spektrumot fog be, de mégis kompakt, egységes megszólalású az album: természetesen tökéletes a hangzás, a hangszeres produkcióról nem is beszélve. Az epikus zárótétel, a The Void pedig már tényleg csak hab a tortán. A szélesebb közönség felé nyitás módja természetesen egy-két album vagy év múlva a tiszta ének behozása lenne, de erről a zenekarnak magának kell dönteni.
9/10
