Az utóbbi három-négy évben kialakult a hazai underground metal színtéren belül egy olyan vonulat, mely egyértelműen a black metalból merítkezik, onnan indult, de egyformán épít a magyar népzenei örökségre, az elmúlt két-három évtized sötétebb stílusaira és teszi mindezt az úgynevezett post-black metal keretein belül. Régebb óta működő és újabb formációk is ide sorolhatóak: a Thy Catafalque, a Perihelion, a Svoid, a Sear Bliss alprojektje, az Arkhē, illetve a budapesti Ygfan zenekarok mind hasonló szellemiségben alkotnak és mindannyiukról írtunk is lemezkritikát lapunk hasábjain. Nem titok: szerintem a legizgalmasabb, legvirulensebb magyar rockprodukciók innen érkeznek.
A fenti csapatok mind-mind más irányba fejlődtek, más utat választottak maguknak: a Thy Catafalque a progresszívabb black metal tételek megtartása mellett avantgárd, játékos, lebegős, a népzenén alapuló, költői szövegű szerzeményekkel varázsol el bennünket. A miskolci Svoid a feketefém károgós előadásmódjához ragaszkodva zenéjében már a post-punk, a post-rock szellősen, akkordfelbontással hangszerelt, szinte slágeres dalaival dolgozik. A Perihelion pedig Vasvári Gyula megejtően egyedi, szintén a magyar népzene hagyományait folytató tiszta énekével és atmoszferikus, szinte kozmikus erejű zenéjével ér el sámánisztikus hatást.
A 2012-ben Budapesten megalakult Ygfan 2015-ben jelentkezett első albumával, mely "Köd" címmel kazettán jelent meg 200 példányban a Fekete Terror Productions gondozásában (lemezkritika ITT). Ez később (2016-ban) CD-n is napvilágot látott az olasz A Sad Sadness Song kiadó révén. Május 28-án pedig érkezik a második korong "Hamvakból" címmel CD-n az erdélyi Sun and Moon Records és kazettán ismét a Fekete Terror jóvoltából.
Az Ygfan zenéjében kevésbé érhető tetten a magyar népzene hatása: ez nem azt jelenti, hogy nincs jelen (letagadni sem tudnák ezt), hanem az együttes egyértelműen másra helyezi a hangsúlyt. A csapat neve a Bihar megyei Igfon-erdőből eredeztethető, mely több, számunkra fontos történelmi vonatkozással is bír (a legenda szerint Imre herceg, Szent István fia itt vadászott a legszívesebben és uradalma is erre feküdt, de korábban - Anonymus leírásában - a kazár vezér, Mén-Marót is itt uralkodott a magyarok honfoglalását megelőzően). Az Igfon szó egyébként szent erdőt, szent szövedéket, sűrűséget jelent: az Ygfan számára pedig a természet, a több ezer éves örökség nyújtja a legfőbb inspirációt.
Ha a brigád zenéjét szeretnénk jellemezni, akkor a nyers, károgós black metal mellett a nyolcvanas-kilencvenes évek gótikus rockját, a már említett Arkhē dalaiban fellelhető, pulzáló, szinte slágeres post-metal témákat, illetve a tiszta énekkel kísért részekben a magyar népzene áttételes hatását hozhatnánk fel, melyeket akusztikus betétekkel, atmoszferikus elszállásokkal idéznek meg. A depressziós dark/gót rock gyakran észrevétlenül megy át a doom belassult őrlésébe: mindezen stílusösszetevők ellenére az Ygfan zenéje rendkívül egységes hangulatú és éppolyan sűrű szövésű, mint amire a nevük utal.
Az együttes több előremutató lépést tett mostani anyagán: kezd teret nyerni a tiszta ének, a jellegzetes black metalos károgás mintha hátrébb szorult volna. Ezt mindenképpen indokolja a dallamosabb, szellősebb részek felé történő hangsúlyeltolódás is a zenében. Ahogy már a bemutatkozásnál, most is úgy érzem, hogy fokozatosan el lehetne hagyni egészében is a feketefémre jellemző előadásmódot: még a súlyosabb, elborultabb részek sem teszik szükségessé feltétlenül ezt. A kompozíciós építkezéssel elért érzelmi-hangulati csúcspontoknál inkább már visszafogó jellege van Bálint Zsolt agresszív énekstílusának. Értem, hogy hol kapaszkodnak a földbe a csapat gyökerei, de ez a zene már túlnőtte az alapokat.
A fejlődés viszont tetten érhető: míg a "Köd" egységes tömbként tornyosult fölénk, addig a "Hamvakból" dalai önálló arculatot, karaktert nyertek, már pár hallgatás után rögzülnek az emberben, ami bizony post-black metal anyagoknál elég ritkaság. Természetesen egyben végighallgatva hat a korong, mert a hangulata valóban képes magába szippantani erre a bő háromnegyed órára, de a Hamvak alatt, a Vonzásban vagy éppen a Maya azonnal képesek megragadni az emberben.
Kedvencem a Hamvak alatt: a népzenés ihletettségű tiszta énektémával vezetett dal a középrészen nyílegyenesen visszarepül a Fields Of The Nephilim, a Sisters Of Mercy vagy éppen a The Mission fémjelezte dark rock világába azzal a zseniális akkordbontogatós három zárópercével. A Vonzásban című szerzemény pedig olyan szinten utaztatja meg hallgatóját slágeresen kellemes alapriffjével és tempójával, hogy automatikusan pörgetjük újra és újra a dalt: nehéz szabadulni ettől a csodaszép akusztikus megoldásokat és dallamokat rejtő tételtől.
Kompozíciós szempontból csillagos ötös az egész anyag, azonban a produkciós oldaláról nézvést három komoly kifogásom is akadt a korong végighallgatását követően, melyek kisebb-nagyobb súllyal rontották az összképet. A legkevésbé jelentős az anyag megszólalása: a dob olyan indokolatlanul kap kiemelt szerepet és elképesztően fémes, kemény hangzást, illetve annyira dominánsan előre van keverve, hogy néha bizony már zavaró volt a jelenléte, pedig Tóth Bálint dobos rendkívül hangulatosan és fifikásan üt végig a dalokban.
A második probléma a gitárok hamisságával van. Nem tudom, hogy ez vállalt koncepció volt-e, de bizony a nyitó Hamvakból és az ebből a szempontból mélypontot jelentő, doomos és depresszív (és egyébként kiváló) Csendben című tételben is (itt legfőképp) hallható a fülsértően, bántóan rossz hangolás. Ha tudatos volt ez a döntés, akkor sürgetném a csapatot ennek átgondolására, ha azonban nem, akkor ez olyan hiba, melyet nem szabad még egyszer elkövetnie a zenekarnak.
Remélem, nem lövök mellé, de a tiszta énektémák esetében bizony több helyen AutoTune-használatát véltem felfedezni. Ez ismét lehet egy választott megoldás (kétségtelenül kölcsönöz egyfajta álmodozós, túlvilági hangulatot a daloknak, mindenesetre érdekes, mert post-black anyagoknál ez nem túl sűrűn fordul elő) vagy kényszer szülte hozzáállás. Bálint Zsolt énekstílusát kifejezetten érdekesnek és izgalmasnak tartom, mely nem igényli ezt a fajta bütykölést.
A fenti három hiányosság nélkül ez egy minden szempontból hibátlan album lenne, de szerencsére a zenei tartalom olyannyira erős, hogy máris kijelenthető: mindezekkel együtt is bérelt helye van az Ygfan második korongjának az év végi TOP10-es magyar listánkon. A csapat nagyon jelentős fejlődést mutatott a dalszerzés terén: kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e betörniük a nemzetközi underground metal színtérre, mert teljesítményük alapján (ismerve a rengeteg külföldi, egy kaptafára épülő post-metal produkciókat) ezt bőven megérdemelnék.
9/10
