Mindig is az egyik kedvenc stílusom volt a dallamos death metal és különösen szeretem, ha ebbe az alapvetően igen konzervatív muzsikába más zenei területekről is csempésznek be eszközöket, megoldásokat. A kétezres évek első felében a melo-deathből kifejlődött metalcore már közel sem tudott úgy a szívemhez nőni: a fejhangú üvöltözés, illetve a végtelenül sablonos és kiszámítható dallamvilág hamar kiábrándított, bár kétségtelen, hogy itt is találhatóak kiváló és újító bandák. Nos, a német Burden Of Grief nem metalcore, hanem amolyan régi vágású dallamos death metalt játszik, de egy kis csavarral.
A csapat még 1994-ben alakult meg, tehát gyakorlatilag egyidős a klasszikus göteborgi szcénával, ennek ellenére csak 2000-ben jelentkeztek debütalbumukkal, amikorra már teljes mértékben kialakultak a stílus keretei, sőt, az alapító bandák (In Flames, At The Gates, Dark Tranquillity) már tulajdonképpen túl is voltak pályájuk kreatív zenitjén. A Burden Of Grief innentől kezdve - számos tagcserén keresztül - rá is állt a három-négyévenkénti lemezkészítésre.
A hetedik korongjuk "Eye Of The Storm" címmel a Massacre Records gondozásában május 4-én érkezett meg és ahogy elindul a (félperces intrót nem számítva) tíztételes, majd' háromnegyed órás anyag, azonnal hallani és érezni, hogy ezt bizony veterán zenészek készítették, akik a maximális hangszeres tudás mellett pontosan értik, hogy mit és hogyan akarnak játszani. Ellentmondást nem tűrően rohan keresztül rajtunk a Burden Of Grief zenéje: a dalok refrénje, dallamvilága tipikusnak mondható dallamos death metal, azonban a riffek, a verzék tele vannak szigorú thrash/death elemekkel, valamint néha be-bevillan a nyolcvanas évek klasszikus brit heavy metaljából is jócskán gitártéma (amúgy Iron Maiden módra).
A németek nem viccelnek: Mike Huhmann énekes agresszív, leginkább a középtartományban hörgő előadásmódja már alapból olyan brutalitást ad a daloknak, hogy szinte fognunk kell a fejünket, hogy le ne vigye. A Philipp Hanfland - Johannes Rudolph gitárduó pedig szakmányban adagolja a horzsoló, kíméletlen riffeket, ráadásul a thrashes darálások olyan szépen olvadnak bele a melo-death kellemesebb, simogatóbb dallamvilágába, hogy ember legyen a talpán, aki végig tudja mazsolázni, hogy éppen melyik stílus szól a páros keze alól (mondjuk ennél feleslegesebb elfoglaltságot keresve sem találhatnánk).
A korong kiválóan indul: az első négy tétel - bár erősen hozza a kilencvenes évek második felének In Flames világát - olyan húzással bír, hogy tényleg öröm hallgatni. A Broken című nóta pedig az egyértelműen régisulis death metal hangulata ellenére egy akkora Iron Maiden gitárszólót és ikergitáros megoldást hoz, hogy tényleg csak vigyoroghatunk ki a fejünkből. Ez a dalcsokor egyértelműen a lemez csúcspontja, melynek színvonalát aztán sajnos nem is sikerül tartania a bandának.
A Killing Spree és a Breathe One's Last sajnos gyártósoron készült sablontételek, mindenféle megjegyezhető és említésre érdemes dallam vagy húzás nélkül: német barátaink bekapcsolják a darálógépet és a masina mintegy önmagától gyártja és köpi ki a betonkemény ütemeket és riffeket, de robotpilóta üzemmódban. Aztán hirtelen megint érkezik olyan szerzemény, amely visszahozza a reményeket: az A Dying Breed tempós melo-death sláger, király riffel és egy olyan ízes szólóval, mely megkoronázza a dalt.
Apropó, szólók: szűk marokkal méri ezeket a zenekar, de amikor megvillan a gitárosok keze, akkor kifejezetten hangulatos, önálló értékkel bíró, szinte dal-a-dalban futamokkal találkozhatunk. Egyébként általánosan is elmondható, hogy a Burden Of Grief számára jobban áll a dallamos death metal, mint a thrash/death aprítás. Valahogy organikusabban, erőlködés nélkül jönnek ki a zenekarból a melódiák, míg a zúzósabb tételek esetén néha öncélú keménykedésbe torkollik a dolog.
Sajnos az A Dying Breed után következő darabok (Maze Of Absurdity, Zero Gravity) ismét lefelé húzzák a képzeletbeli izgalomfaktort: hiába erőlködöm, sokadik hallgatás után sem tudok visszahívni a fejemből egyetlen riffet vagy melódiát sem ezekből. A záró The Funeral Cortege amolyan igazi régisulis thrash/death gránát, kétlábdobos tempójával, középtempós darálásával és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bólogattam közben, de ez sem egy kiemelkedő tétel, habár a jobbak, érdekesebbek közül való.
Az album hangzása jó, tiszta, dinamikus, a mélyek is rendesen megdörrennek, szóval támogatják a szerzemények erősen jelen lévő súlyosságát. Nagyon szimpatikus csapat tehát a Burden Of Grief és az "Eye Of The Storm" anyagával sincsen semmi gond: vérprofi, veterán zenészek adták bele tudásuk legjavát, csak éppen pontosan az a szikra, az az egyediség, az a váratlanság hiányzik ebből a lemezből, melynek révén kiemelkedhetne a hasonszőrű produkciók tengeréből. Ha az első négy dal színvonala végig kitartott volna, akkor most az év egyik kiemelkedő melo-death teljesítményéről beszélhetnénk. Sajnos azonban nem ez a helyzet, de a fent említett szimpátiám nem engedi, hogy hét és fél pontnál kevesebbet adjak a produkcióra.
7,5/10
