Az amerikai technikás death metal csapat, a Rivers Of Nihil már a 2015-ös "Monarchy" című anyagával is (lemezkritika ITT) szépen letette névjegyét: a korong rengeteg év végi toplistára felkerült (a miénkre is) és hatalmas potenciált sejtetett a zenekar jövőjére nézvést. Nos, a Metal Blade által március 16-án megjelentetett harmadik sorlemezük, a "Where Owls Know My Name" tökéletesen be is váltotta ezeket a reményeket, sőt, a zenekar kilőtt a sztratoszférába és Föld körüli pályára állt.
A Pennsylvania állambeli bandát 2009-ben alakította meg Brody Uttley gitáros, Adam Biggs basszusgitáros/szövegíró és Jake Dieffenbach énekes. Tematikájában egy folyamatos sci-fi történetet mesélnek el, mely szerint az emberiség kihalását követően egy új faj alakul ki a Földön, saját társadalommal, hitvilággal. Az albumok egyben egyes évszakok hangulatát is próbálják visszaadni: a tavasz és nyár után most az ősz lemeze következik.
A "Where Owls Know My Name" több ezer évvel a "Monarchy" történései után játszódik. A mi civilizációnkat követő faj is elbukik, a bolygó a teljes pusztulásba hull. A Föld kollektív tudata azonban életben tart, ha tetszik, halhatatlanná tesz egyetlen embert, aki tanújává válhat a planéta megsemmisülésének. Az ősz így áttételesen az elmúlást, a veszteséget, az öregedést szimbolizálja a korongon.
A történeti narratíva azonban az egyetlen, mely változatlan, illetve folytonos maradt a csapat új anyagán. A kreatív trióhoz most Jon Topore gitáros és Jared Klein dobos csatlakozott teljes tagként, hogy létrehozzák azt a szörnyeteget, melyre senki sem számíthatott, még a banda legelszántabb rajongói sem. Természetesen a Rivers Of Nihil nem alakult át vonósnégyessé vagy éppen big banddé, de a zenéjük hatalmas fejlődésen ment keresztül.
A technikás death metal stílus jellemzői megmaradtak: elképesztő hangszeres teljesítmény, Jake Dieffenbach ellentmondást nem tűrő, agresszív üvöltése, az ultrasúlyos riffek, a gyakran más galaxisból származónak tűnő szólók és ütemek mind itt vannak. Bejött azonban két olyan vonal, mely eddig csak nyomokban volt jelen a hagyományos hangszerelésű dalaikban: a totális progresszivitás, illetve a dallamcentrikusság.
A rövid bevezető tételt követően berobban a The Silent Life című tétel, mely kezdetben még a tradíciókon alapuló, standard technikás death metalnak tűnik, azonban a középrésznél minden átmenet nélkül, egy atmoszferikusabb résznél bekúszik a szaxofon hangja. Elsőre rendkívül szokatlan a dolog: utoljára talán a Queensryche esetében volt ennyire meglepő a fafúvós hangszer jelenléte, de azt sokkal könnyebben befogadhatta a hallgató, hiszen eleve egy lágyabb, melodikusabb zenéhez illeszkedett.
A meglepetéseknek azonban nincs vége: az A Home című nótában először csodálhatjuk meg Adam Biggs basszusgitáros tiszta énekét és az ahhoz járó zseniális, modern rockdallamokat. Ez a tétel egyébként egy akkora Pink Floyd-jellegű gitárszólót rejt, amilyet nagyon régen nem hallhattunk.
Az igazi őrület azonban a Subtle Change című nyolc és fél perces dalmonstrum képében érkezik, mely az elejétől a végéig egy prog-rock tour de force: a Hammond-orgona, a hetvenes évek Rush és Kansas fémjelezte észak-amerikai progresszív agymenéseit idéző fantasztikus instrumentális betétek hallatán egyszerűen leesik az egyszerű metalrajongó álla. A tenorszaxofon olyan természetességgel simul a torzított gitárokhoz, a dzsesszes témák a deathcore-t idéző brutalitáshoz, hogy az első megdöbbenésünk fokozatosan fordul át élvezetbe.
Gyönyörű, fúziós dzsessz-rockban gyökerező gitárszólók (Old Nothing), akusztikus gitárokkal és fuvolákkal kísért, folk-rockos betétek, rockos húzású gitártémák, indusztriális elektro-rock az instrumentális Terrestria III: Wither című tételben: egyszerűen értelmetlen lenne is sorra venni mindazon hatásokat és stíluselemeket, melyek tiszteletüket teszik a Rivers Of Nihil muzsikájában.
Egész egyszerűen fantasztikus az a zenei pálya és ív, melyet a lemez bejár. Annyi, de annyi egyforma, metal keltetőgépben kifejlesztett zenekar ontja magából az egyformábbnál egyformább lemezeket és dalokat, a tucathangzású nótákkal meg tele van a padlás: jó, ha évente öt-tíz ilyen egyedi, kiugró produkcióval és csapattal találkozhatunk.
Ezek azok a pillanatok, melyek miatt érdemes zenét (és ezen belül metalt) hallgatni: amikor egyszer csak szembejön velünk valami olyasmi, amit eddig sosem hallottunk, amivel foglalkozni kell, amit értelmeznünk szükséges, de ami már az első hallgatásra rabul ejt és onnantól kezdve ez lesz az az új standard, melyhez mérjük a többiek színvonalát.
A friss korong nem maradt visszhangtalanul: olyannyira nem, hogy a lemez az amerikai Billboard lista hatvanegyedik helyéig jutott, ami bizony ebben a totálisan underground stílusban elképesztő eredménynek számít. A Rivers Of Nihil valami olyasmivel állt elő most, olyan színvonalú korongot tett le az asztalra, mely már a fősodor ingerküszöbét is átütötte.
Fogalmam sincs, hol fog tartani az amerikai csapat két-három év múlva: annyira kiszámíthatatlan a zenei mozgásuk és fejlődésük, hogy még csak tippelni sem merek. De ha ilyen minőségben alkotnak, akkor igazából az sem fog érdekelni, ha a metalt is szűknek éreznék már. Azonban maga a műfaj annyi lehetőséget biztosít a keretek tágítására, hogy ettől nem tartok. Eddig 2018 egyik legkiemelkedőbb anyaga a "Where Owls Know My Name".
10/10
