Rozsdagyár

XAEL - The Last Arbiter (2018)

2018. június 05. - Kovenant

xael_cover.jpg

Kétségtelen, hogy a könnyűzene különböző stílusai között egyedül a rockzene, de ezen belül is leginkább a metal vállalja fel, sőt, fogadja lényegévé az epikusságot, a grandiózus hangszerelést, a nagyívű történetmesélést és atmoszférateremtést: teszi mindezt gyakran pátosszal, rosszabbik esetben giccses eszközökkel. Alaposan szembemegy ez a korszellemmel, melyben a posztmodern esztétika és világszemlélet uralja mindennapjainkat. Régen megtörtént már a világ varázstalanítása, ezért a mágia akárcsak részleges visszaállításához is szinte heroikus megközelítésre van szükség.

Az egyik legszínesebb szcénája ennek az (általában sci-fi vagy fantasy, illetve horror) konceptalbumokat felvonultató vonalnak a szimfonikus black/death metal. Az e stílusokban tevékenykedő zenekarok (Dimmu Borgir, Septicflesh, Fleshgod Apocalypse) a színtiszta eszképizmus képviselői: lemezeiken mindenféle szörnyek, idegen lények, kozmikus entitások küzdenek egymással, de leginkább velünk, illetve az együttesek olyan poszt-apokaliptikus jövőt festenek elénk, hogy legszívesebben kifutnánk a világból, ha tehetnénk.

Május 18-án jelentette meg a Test Your Metal Records az amerikai, Észak-Karolina állambeli Xael bemutatkozó albumát "The Last Arbiter" címmel: a korong ismét egy epikus sci-fi/fantasy történetet mesél el, mely akár a Marvel egyik képregénysorozatának tárgya is lehetne. Főhőse egy Halhatatlan nevű félisten, aki céltalanul kószál az univerzumban, afféle bolygó hollandiként és évmilliók alatt felhalmozott kozmikus bölcsességét próbálja megosztani a különböző civilizációkkal, melyek furcsa mód vonakodnak alávetni magukat uralkodói akaratának.

Bevallom, az ilyen történetekre vajmi kevéssé vagyok kíváncsi, mert a zenészektől zenét, nem pedig összefüggő történetmesélést várok el: azt az írók feladatának tartom. A dalok már sokkal jobban érdekelnek, ezen a területen pedig szerencsére a Xael tisztes produkcióval állt elő. 

A szimfonikus black/death kényes műfaj: az elmúlt két évtized során hozzászoktunk a grandiózus megvalósításhoz, a végtelenül profi előadásmódhoz és stúdiós-produceri teljesítményhez, az élő kórusok és nagyzenekari kíséret meglétéhez, egyszóval az egész miskulanciához, mely alapvető feltétele a filmszerű epikusság megteremtésének. Ami ennél kevesebb vagy alacsonyabb színvonalú, azt automatikusan kissé filléres produkciónak fogjuk érezni, ahogy az Asylum filmstúdió mockbustereit is az ultragagyi jelzővel látjuk el.

Nos, a Xael negyvennyolc perces debütalbuma tartalmilag kifejezetten erős: nem igazán számítottam arra, hogy ennyire fogom élvezni és ilyen jól szórakozom majd hallgatása közben. Van itt minden: szimfonikus black amúgy The Kovenant és korai Dimmu Borgir módra, Morbid Angelt idéző jóféle death metal, rengeteg dallam, férfi és női tiszta ének, ultrabrutál hörgés, kiváló gitárszólók, némi folkos beütés, törzsi ritmusok is elő-előfordulnak, mégis kifejezetten egységes az atmoszféra.

Nassaru zenekarvezető-énekes-gitáros is megjegyezte a promóciós anyagban, hogy bizony meglehetősen szerény körülmények között és korlátos erőforrásokkal vették fel a lemezt és bizony ez hallatszik is. Pont a fentebb említettek miatt valóban egy kissé műanyagíze van itt a szimfonikus hangszerelésnek és a hangmintáknak. Ezt a hallgatónak tudomásul kell vennie és erővel a dalokra koncentrálnia.

Néha kifejezetten demo-jellege van az anyagnak: a keverés sem sikerült a legjobban, ráadásul gyakran olyan érzése van az embernek, hogy a csapat egyszerre akart mindent megmutatni és annyi mindent és annyi hangsávot pakolt bele a dalokba, hogy szinte már megfulladunk a rengeteg, egyszerre megszólaló hangszer, téma és történés között. 

De ha akarnék, se tudnék belekötni egyik szerzeménybe sem: az Apathy Of The Immortal akkora sláger lehetne, ha sikerülne valahogy néhány rockrádió vetésforgójába beszuszakolni, hogy ihaj. Végigmehetnék itt szépen sorban a dalokon (az I Am Pestilence ritka nagy királyság azokkal a törzsi témákkal, meg a - ha jól vettem ki - mongol torokénekkel az elején), csak ez teljesen felesleges lenne: végig rendben van minden, csak a megszólaláson hallatszik, hogy itt nem egy Dimmu Borgir szintű produkcióval van dolgunk, ám korántsem zavaró a dolog.

Apropó, Dimmu Borgir: a norvég félistenek friss stúdióalbuma most jött ki (lemezkritika ITT) és szerényen hagy jegyezzem meg, hogy fele ennyire sem élveztem a skandináv kollégák produkcióját, mint a Xael bemutatkozását. Az amerikaiak sokkal izgalmasabb, hangulatosabb és érdekesebb anyagot raktak össze: az pedig már nem rajtuk múlt, hogy tényleg úgy szól a "The Last Arbiter" az "Eonian" mellett, mint egy Sokol rádió egy McIntosh hifi-rendszerrel összehasonlítva.

Még egy problémát említenék így a végére: sajnos az énekes hölgy, aki többször is szerephez jut a dalokban, gyakran igencsak hamiskásan, ráadásul rendkívül nazális orgánummal énekel, ami bizony rendesen tönkre vágja a hallgatói befogadás élményét. Ez is egy olyan dolog, melyet orvosolni kell a jövőben.

A dalszerzői teljesítmény azonban megkérdőjelezhetetlen: nagyon gyorsan kellene egy nagyobb, ismertebb kiadó, mely a Xael háta mögé tudna állni és jobb stúdiós feltételeket tudna számukra biztosítani. Nagyon megérdemelnék és kár lenne hobbiszinten hagyni ezt a produkciót.

7,5/10

xael_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1414022080

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Figy L M 1 ideYEeeah 2018.06.05. 23:40:12

"ultrabrutál hörgés"

Ezt gondold át még egyszer.
süti beállítások módosítása