A helyzet az, hogy átkozottul jólesik néha lemenni kutyába és végigőrjöngeni egy tufa, koszos, mocskos death / hardcore / black anyagot, melynek semmi, de az égegyadta világon semmi köze sincs semmiféle post-x trendekhez, önsajnáló kesergésekhez, intellektuális kihívásokat a hallgató elé állító stíluskeveredésekhez és világmegváltó politikai üzenetekhez, hanem egyszerűen csak ledarálja a fejedet, meg minden egyéb végtagodat, melyet még el tud kapni.
A holland The Flesh egy hirtelen ötlettől vezérelve, egy átiszogatott éjszakát követően jött létre a holland, azaz amszterdami metal underground ismert figuráiból. Soraiban tudhatja többek között a Herder, a Verwoed és a Blood Diamond zenekarok néhány tagját, de igazából ez mindegy is, elég, ha az általuk játszott zajhalmaz néhány jellemzőjét felvillantjuk. A D-beat vezérelte crust punk, a hardcore, a régisulis death metal és a nyolcvanas évek vége felé éppen létrejövő első hullámos black metal kompromisszummentes keverékét űzik hollandus barátaink.
Mindezt a durvulatot azonban belengi valami tényleg kriptaszagú, vészjósló, éjfeketén gomolygó doom metal atmoszféra. A "Dweller" rövid anyag, a bónusztétellel együtt nyolc dalt tartalmaz mindösszesen huszonhárom percben, de bizton állíthatom, hogy senki sem fog éhesen távozni az asztaltól.
Az itt sorakozó szerzemények szinte mindegyike tulajdonképpen középtempós darálás és csak néha kap szerepet a D-beat által hajszolt őrület (általában az adott tételen belül a középrészen begyorsul a tempó, majd visszatér az alaptémához), így nem válik egy másodpercre sem unalmassá a dolog. Az egyetlen kivétel talán a Thrones In The Sky, mely az elejétől a végéig egyetlen, lélegzetvétel nélküli kíméletlen aprítás.
A The Flesh rendkívül könnyedén, szinte két-három hangból hoz létre olyan hangulatot, mely azonnal visszaadja a lemezborító hangulatát (ez egyébként minden szerzemény sajátja és így kifejezetten egységes atmoszférát biztosít a korongnak). A lassan rohadó, szétporladó csontváz tökéletesen szimbolizálja a modern embert lassan széttépő tényezőket: a magányt, a hatalmasra nőtt egót, az önzést, az öngyűlöletet.
Nagyon tetszett az album dalaiban, hogy a könyörületet nem ismerő zúzás mellett (tessék szépen meghallgatni és kibírni Jelle Kunst vokalista embertelen üvöltözését, melyet mintha valahová Kelet-Timor egyik külvárosi művelődési háza mögé kevertek volna és onnan rikoltozna és hörögne a frontember) a zenekar kifejezetten jó és félelmetes dallamokat is képes volt megírni. Ilyenek a címadó Dweller (In The Dark) és az A Knife To The Conformist alapriffjei: értelemszerűen a melódiákat kizárólag a gitárok szolgáltatják. A záró Fire Red Gaze bónusztétel kilóg az album általános hangulatából: gyorsabb thrashgránát ez a javából, agresszív, gyors váltásokkal teli gitártémával.
Külön érdemes kiemelni, hogy a dalokat a zenekar élőben vette fel a stúdióban, azaz itt nem volt helye semmilyen varázslásnak vagy szoftveres trükközésnek. Őszintén, milyen crust punk / tufa death metal banda az, amelyik nekiáll (illetve ül) a számítógép előtt bűvészkedni a sávokkal meg a Pro Tools beállításaival? Naiv nem vagyok, tudom, hogy ma már egész egyszerűen szinte mindenki így áll hozzá a stúdiómunkához, de a The Flesh megszólalásán hallatszik a spontaneitás.
Rövidre fogom: ez egy nagyon király bemutatkozás, garantáltan kimossa a füledből az összes túlpolírozott, műmájer zenét, amely esetleg akaratod ellenére került a hallójárataidba a liftben, a plázában vagy a munkahelyeden, mert Tündike kolléganőd imádja Taylor Swiftet, Drake-et vagy éppen Dua Lipát.
Mivel a csapat már írja a következő anyagát, ezért remélem, hogy ennél jóval tartalmasabb, legalább kétszer ilyen hosszú lemezzel fognak előállni, így lesz bőven terük és lehetőségük többféle hangulatot és tempóváltást tartalmazó dalokat is írniuk. Kíváncsian várom a folytatást.
8/10
