BULLET - Dust To Gold (2018)

2018. június 12. - Kovenant

bullet_cover.jpg

A svéd Bullet rendkívül szimpatikus csapat: amolyan igazi metalfanatikusok ők, akik már nem elégedtek meg azzal, hogy kedvenc bandáik lemezeit hallgatják, hanem maguk is gitárt/mikrofont ragadtak és belevetették magukat a turnézásba, a bulikba, azaz megvalósították az álmaikat. Csak éppen kifutott alóluk a műfaj népszerűsége vagy éppen csak rossz korba születtek, mint Don Quijote.

Széles vigyorral az arcomon hallgattam végig a svéd csapat hatodik soralbumát, mely az SPV/Steamhammer gondozásában érkezett meg "Dust To Gold" címmel április 20-án. Mintha újra tízévessé lényegültem volna át: amolyan "a nyolcvanas évek első felének kedvenc hard rock/heavy metal slágerei" szintű egyveleget kaptam az arcomba. Accept, AC/DC, Judas Priest, Saxon: azaz a mindenható riff erejére épülő, rock'n roll alapú rock/metal döng a Bullet anyagán, mégpedig igen korrekt minőségben.

A svéd brigád 2006-ban jelentkezett debütalbumával a Black Lodge Records gondozásában, de a negyedik korong már a legnagyobb metalkiadó, a Nuclear Blast berkein belül került kiadásra. Az együttműködés azonban - vélhetően a rockistálló részéről - nem válthatta be a hozzáfűzött reményeket, mert a mostani anyag már a szintén patinás, de inkább a retro és az úgynevezett heritage (azaz hajdanvolt nagyságú) előadókat patronáló SPV/Steamhammer jóvoltából érkezett meg.

A lemezborítón a brigád tagjai büszkén pózolnak a Bullet turnébuszával, egy fekete-fehér-vörös színekben pompázó 1964-es Volvo roncsderbi-résztvevővel: ezzel a saját bevallásuk szerint is sör- és zokniszagú járművel koncertezik végig Európa füstös klubjait immár másfél évtizede. Természetesen fesztiválfellépések is beleférnek ezek közé, de a kiadóváltás, illetve a tizenöt éve csaknem változatlan körülmények is jelzik, hogy legyenek bármennyire is jók a banda zenészei, ez bizony valóban nem más, mint múltidézés.

Sokszor leírtam már, de megteszem újra: 2018-ban 2018 zenéit kell játszani, nem David Coverdale- vagy Udo Dirkschneider-hasonmásversenyeket rendezni. A nosztalgia, a retrománia a kreativitás halála és már rövid távon is a metal/rock műfajok sírásói. A Bullet pedig - bármilyen szimpatikusak és elkötelezettek is a tagjai - nem más, mint egy nosztalgiagyár, mely éjjel-nappal, három műszakban ontja magából a lassan négy évtizede véglegesen befejeződött zenei korszak újraöntött relikviáit. 

Dag Hell Hoffer hangja egy az egyben megegyezik a Nazareth klasszikus frontemberének, Dan McCaffertynek az orgánumával. Néha becsúszik egy-kis Udo-manír is, de alapvetően a skót énekes ugrik be azonnal, ha meghalljuk. A dalok pedig tulajdonképpen olyanok, mintha az Accept 1981 és 1983 között korongjainak felvett, de ki nem adott stúdióanyagai lennének. A csordavokálok, a pengeéles riffek, a jellegzetes dallammenetek, de még a meleg, analógos hangzás is ezt idézi (a felvételek szalagos magnóra készültek, azaz teljes a retro-érzés).

Egyszerűen megtippelni sem tudom, hogy a hasonszőrű retro-brigádok mekkora rajongótáborral rendelkezhetnek, de szerintem nagyon szűk az a réteg, amelyik az ilyen produkcióra kíváncsi. A metalrajongók fiatal, azaz tizen-huszonéves rétegéből legfeljebb csak pár százalékot érdekelhet a harmincnyolc évvel ezelőtti tradicionális heavy metal felmelegített utánérzése, az idősebb generáció pedig minden bizonnyal az eredeti előadók eredeti lemezeiről hallgatja ezt a fajta zenét. Két szék közül a pad alá: valahogy ez a pozíció jut a Dead Lord, Bullet, Night Demon és a számtalan hasonló csapat számára.

Az alapvetően szikár Accept-riffekre épülő dalokat azért színesíti a Thin Lizzy vagy korai Iron Maiden ízű ikergitározás, de szinte ugyanazon alapokra épülő, középtempós döngölés érkezik a harminckilenc perces korongon. Nem mondom, hogy rossz, csak éppen teljesen derivatív az egész produkció: a Fuel The Fire hallatán már tényleg heveny acceptitisz fogott el.

Nem hiszem, hogy bennem van a hiba, de én egyszerűen nem értem az ilyen zene értelmét. Tényleg csak két-három lépés választja el az ehhez a színtérhez (van egyáltalán ilyen színtér?) tartozó bandákat a tribute és cover zenekarok mocsarától. Minden tiszteletem a Bullet tagjai felé, hogy megélik kamaszkoruk álmát: egy koszos turnébuszban utazzák be keresztül-kasul Európát, hogy feltúrhassák a klubok színpadait és szó szerint végignyomják azt, amit Bon Scott énekelt meg az It's A Long Way To The Top című AC/DC-klasszikusban. Ez bizony pontosan az, aminek látszik-hallatszik: múltidéző szórakozás, de semmi egyéb.  

7/10

bullet_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9314042988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.