Mindig jókat nevetek azon, amikor egy-egy zenész vagy rockújságíró felteszi a nagy kérdést, hogy lehet-e még valami újat alkotni egyáltalán ebben és abban a stílusban. Valahogy olyan ez, mint amikor megpróbáljuk kitalálni a jövő világát, de fájdalmasan maira sikeredik minden. Hasonló a helyzet ahhoz, ahogy Isaac Asimovnak a múlt évszázad ötvenes éveinek derekán írt sci-fi novelláiban a jövő évszázad csillagközi űrhajóinak bonyolult pályamódosítási műveleteit lyukkártyás számítógépek végzik.
Sosem tudhatjuk, hogy mikor bukkan fel egy zenekar vagy előadó, amelyik aztán valami gyökeresen újat hoz a rockzenébe, kifacsarva vagy éppen más stílusokkal megfűszerezve azt. Gyakorlatilag minden évtizedben jön egy új hullám, egy trend: a mostaniban az egyik legerősebb a post-rock, post-black metal térnyerése. Ez némileg el is homályosította a tradicionális black metal bandák produkcióját: mintha ez a színtér már kiment volna a divatból és semmi értékeset vagy újítót nem tudna letenni az asztalra.
Nos, a német Ascension alaposan rácáfol a fentiekre a World Terror Committee kiadó gondozásában március 30-án "Under Ether" címmel megjelent harmadik soralbumával. A csapat még 2007-ben alakult meg, amolyan hagyományőrző, azaz klasszikus black metal zenekarként, de az azóta eltelt tíz évben, melynek során három nagylemezt és két EP-t is készítettek, fokozatosan fejlődtek és bővítették zenei eszköztárukat. Abból a szempontból még mai is régisulis feketefémet játszanak, hogy a dalaikból teljes mértékben hiányzik mindenféle ma divatos megoldás, de mégis megdöbbentően előremutató és átkozottul hangulatos az, amit az "Under Ether" tartalmaz.
Nagyon hasonlít a friss korong megközelítésében a Satyricon tavalyi albumához (lemezkritika ITT): meleg, analógos hangzás, könnyed, visszafogott és elegáns hangszerelés, de mégis valami olyan modern produkció, mely teljesen elüt a kortársak teljesítményétől. Az Ascension abban is mer újítani, hogy a tradicionális black csapatokhoz képest befogadható és értelmezhető módon alkot, azaz itt nincs helye semmiféle zajmasszának, garázsszintű zörgésnek-hörgésnek-rikácsolásnak: a németek rendkívül tudatos dalszerzői képességeket és erényeket csillogtatnak meg harmadik nagylemezükön.
Van egyfajta kozmikus hangulata a daloknak: a szerzeményeket gyakran akusztikus, pszichedelikus elszállások is megtörik (természetesen itt ne valamiféle füstös sztónerkedésre gondoljunk, hanem sokkal inkább disszonáns, vészjósló megoldásokra), de éppúgy találkozhatunk szinte dzsesszes dallamfordulatokkal is (lásd a Thalassophobia című darabot).
Néha nagyon finom death metalos utalások, riffek is bekúsznak, ráadásul a zseniálisan induló Stars To Dust című tételben megvillan a nyolcvanas évek dark/gót öröksége is. Rendkívül egységes atmoszférájú az egész korong, tulajdonképpen nehéz is lenne kiemelni külön számokat, de a legerősebb szerzemények egyértelműen a Dreaming In Death és az Ecclesia, bár a rövid instrumentális intrót szorosan követő Ever Staring Eyes is kiváló a középrészben beúszó, a Pink Floydot idéző gitártémájával.
Sajnos a zenekarról alig találni bármiféle információt, a promókép is inkább talányos, mintsem részletgazdag: egyszemélyes projekt lenne-e az Ascension vagy komplett csapat áll a név mögött? Nem tudtam kideríteni, de a black metalban amúgy is igen gyakori a szándékos rejtőzködés, afféle misztikus különállás. Bevallom, általában a zenészek személye a legkevésbé sem érdekel, kizárólag az általuk létrehozott világ és atmoszféra az, melyben szívesen elmerülök, márpedig a németek korongja ebből a szempontból egészen zseniális.
Visszatérve a bevezetőben említettekhez: bár az Ascension a black metal tradicionális vonalához sorolja magát, mégis egy kifejezetten előremutató, érdekes megoldásokkal teli, iszonyatosan eltalált atmoszférájú anyaggal állt elő. A helyzet az, hogy ebben az évben kevés feketefém album hallgattatja magát annyira, mint az "Under Ether": kíváncsian várom, hogy mit hoz még a színtéren 2018, ám az év végi listánkon minden bizonnyal fel fog tűnni a németek produkciója.
9,5/10
