YOB - Our Raw Heart (2018)

2018. június 13. - Kovenant

yob_cover.jpg

Az amerikai YOB egyfajta élő underground legenda: egyszer már feltámasztotta hamvaiból Mike Scheidt gitáros-énekes-zenekarvezető, de most szinte főnixmadárként éledtek újjá, többféle értelemben is. A legprózaibb értelmezés az, hogy a június 8-án megjelent nyolcadik stúdióalbum, az "Our Raw Heart" végre egy hozzájuk tökéletesen passzoló, ráadásul jelentősnek és patinásnak mondható kiadó, a Relapse Records gondozásában érkezett meg.

Az 1996-ban alakult doom metal zenekar először 2006 legelején dobta be a törölközőt, mintegy tízévnyi működés után. Persze a zenész nem sokáig tud meglenni a hangszere és a bandázás nélkül, így Mike Scheidt 2008-ban már ismét csatasorba állította két társát, Travis Foster dobost és a kicsit később csatlakozó Aaron Rieseberg basszusgitárost. Azóta ez már a negyedik sorlemezük, de egy olyan esemény árnyékolta be a mostani születését, mely bizony sokáig kétségessé tette azt is, hogy a frontember valaha visszatérhet-e a színpadra.

Mike Scheidt 2017 elején egy hatórás műtéten esett át, melynek során a rendkívüli fájdalmakkal járó krónikus vastagbél-divertikulum nevű betegségét próbálták sebészi úton kezelni. A több hónapig tartó gyógyulási folyamat, a diétázás, az állandó testi fájdalmak és a kapott kemény gyógyszerek bizony alaposan próbára tették a zenész kitartását, de elmondása szerint annyi ember segítette és támogatta ezen időszak során a legkülönbözőbb módon (folyamatos személyes látogatások, pénzügyi és lelki segítségnyújtás), hogy szinte újjászületett. Az egész folyamat eredményeként az énekes gyakorlatilag új életet kapott: másként tekint már a világra, saját elmondása szerint egy másik valóságban él, mely tükröződik is a friss korongon.

Ha nagyon leegyszerűsítenénk az új anyagot, akkor azt a két korábbi lemez, a 2011-ben kijött brutális, szikár "Atma" és a 2014-es, pszichedelikus "Clearing The Path To Ascend" szerelemgyerekeként írhatnánk le, azzal a kikötéssel, hogy a súlyos dalok még súlyosabbak, az elszállós tételek pedig még elszállósabbak és álmodozósabbak lettek.

Az "Our Raw Heart" kompozíciós felépítése mintha csak a frontemberrel 2017-ben történtek időrendi sorrendjét követné: az album első fele a súlyos, szinte sludge metalba hajló durvulatoké, míg a második rész már a remény, az optimistább kitekintés és a csodálatos, érzékeny dallamok terepe.  

A nyitó Ablaze még akár befogadhatóbbnak mondható, de bizony az azt követő The Screen olyan betonkemény riffeléssel támad, amelyet eddig nem hallhatunk az amerikaiaktól. Disszonáns témák, Scheidt mélyebb regiszterű, sokkoló üvöltözése: minden van itt, ami kegyetlen és brutális hangulatot teremt. Az In Reverie tétel ismét egy komor darab, de a frontember itt olyan elképesztő módon énekel (Warrel Dane-t idéző magasakkal), hogy szinte fizikailag jön át mindaz a fájdalom, melyet átélhetett.

Az igazi csoda azonban az utolsó három számmal érkezik meg, melyek - kis túlzással - önmagukban kitennének egy külön albumot is (harmincnyolc perc az összesített játékidejük). A Beauty In Falling Leaves meghatóan, lélegzetelállítóan gyönyörű ballada, melyben olyan vokális teljesítménnyel és énekdallamokkal találkozhatunk, hogy ki is szakadunk a világból egy bő negyedórányit. Ez nagyon ritka képessége egy zenekarnak vagy előadónak: amikor lemerevedünk és nem tudunk kikerülni az adott dal varázsából. Megbabonázódunk, megigéződünk és legszívesebben örökre úgy maradnánk, hogy a dal sose érjen véget. Valami elképesztő érzelmi utazásra visz minket ez a szám: azt hittem, a metalból már rég kivesztek az emóciók, végleg eltűntek a mai digitális zúzásban, erre érkezik egy ilyen szerzemény!

Az Original Face egy tempósabb, (YOB-mértékkel mérve) befogadhatóbb, pozitívabb darab, post-rock, alter-rock ízekkel és ismét kiváló, jóféle dallamokkal, mely a súlyosságot sem nélkülözi. A záró címadó tétel, az Our Raw Heart azonban felteszi a koronát az egész albumra. Mike Scheidt talán itt nyílik meg leginkább: mintha kiöntené nekünk a szívét, feltárva a legmélyebb érzéseit, félelmeit, harcait, reményeit. A gitárok csodálatosan támogatják ezt a folyamatos, emelkedett hangulatban előadott spirituális gyónást: mintha egyetlen, végeérhetetlen dallamfolyamban úsznánk.

A korong második fele egyértelműen az utóbbi évek egyik legvarázslatosabb rockprodukciója: az első fele is jó, de azt a csodát nem tudják hozni a durvább, reszelősebb tételek, mint az érzelmesebb és dallamosabb szerzemények. Együtt azonban hatalmas élmény hallgatni a YOB új anyagát: az érzelmi ívhez, a végén beérkező katarzishoz kell a kilátástalan, reménytelen sludge/doom sötétje és súlya. Ritkán használok egy szót a metallal kapcsolatban, de most pont ide illik: művészet.

9,5/10

yob_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1414045572

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.