SPIRAL SKIES - Blues For A Dying Planet (2018)

2018. június 14. - Kovenant

spiral_skies_cover.jpg

Olyan brutális mértékű túltermelés támadt az utóbbi öt-tíz évben az okkult rock címszó alá sorolható bandákból, hogy ember legyen a talpán, aki egyáltalán számba tudja venni a teljes, színtérré bővülő trendet. Ezen belül pedig kiemelt szerep jutott a női énekessel felálló csapatoknak: közös jellemzőjük az általában a hetvenes évekbeli proto-metal jegyeinek modern zenei környezetbe történő átültetése, illetve a sátánista, vagy legalábbis ködös-ezoterikus szövegvilág.

Szinte hézag nélkül illeszkedik a fenti szcénába a svéd Spiral Skies, melynek bemutatkozó albuma "Blues For A Dying Planet" címmel jelent meg május 18-án az AOP Records gondozásában. Az együttes 2014-ben jött létre Stockholmban, egy EP-t és egy kétszámos kislemezt követően most jelentkeztek a tíztételes, harmincnyolc perces első teljes lemezükkel. A banda középpontjában egyértelműen Frida Eurenius énekesnő áll, aki megjelenésével, de elsősorban a hangjával hoz egészen új, egyedi színt a skandináv brigád zenéjébe.

A Spiral Skies, amellett természetesen, hogy pályatársaikhoz hasonlóan a hetvenes évek rockzenéjét választotta sorvezetőnek, behozott egy másik hangulatot is dalaiba, ez pedig nem más, mint a hatvanas évek második felének amerikai pszichedelikus rockja. Egészen pontosan a Jefferson Airplane nevű zenekar az, melynek dallamai, jellegzetes fordulatai sorra visszaköszönnek a svédek produkciójában is, de ami a legszembetűnőbb, az az, ahogyan Frida Eurenius hozza a legendás rockénekesnő, Grace Slick manírjait, hanghordozását és hangszínét.

A Spiral Skies zenéje tehát alapvetően a Sabbath-féle doom, a pszichedelikus rock és némi folkos beütés elegyéből áll, melyet tovább színeznek a nyolcvanas évek eleji ikergitáros brit metal megoldásai. Ez utóbbi a legegyértelműbben a rövid orgonaintrót követő Awakening című tételben jelentkezik, melynek gitártémáit akár a "Killers" korszakos Iron Maiden is írhatta volna.

A svédek hallhatóan vérprofi zenészek és dalszerzők, ugyanis a melódiák azonnal ragadnak, a metalszíntéren teljesen szokatlan vokális teljesítménynek köszönhetően pedig tényleg fogósak a dallamok, rögzülnek a refrének. A zenekar saját maga rögzítette és keverte a lemezt és kiváló munkát végzett: múltidézően száraz, analógos a hangzás, a gyönyörű albumborító pedig a vinyl korongokat próbálja reprodukálni kidolgozottságával.

Az együttes a Ghost - illetve számtalan hasonszőrű okkult brigád - példáját követve maszkokkal az arcán jelenik meg, kivéve a dekoratív énekesnőt, így kölcsönözve a produkciónak a kívánt rejtelmességet és atmoszférát. Az okkult misztikum azonban - érzésem szerint - nem jelentkezik a Spiral Skies zenéjében: talán egyrészt azért, mert Frida Eurenius választott mesterének, Grace Slicknek a hangja olyan távol áll ettől az atmoszférától, mint Makó Jeruzsálemtől.

Ráadásul a dalok gyakran játékosak, jó értelemben slágeresek: a Danse Macabre például szinte táncolható ütemekkel építkezik. Ehhez az ördögimádó sötét, füstös doom hangulathoz talán a Labyrinth Of The Mind című elborult tétel áll a legközelebb, mely akkora Black Sabbath riffel nyit, mint a ház. Később ez a szám is átitatódik a pszcihedeliával, de itt az erőteljesebb gitártémák ezt képesek ellensúlyozni. 

Ami feltűnő, hogy a zenekar mennyire tartózkodik a szólók behozásától: a gitárok szinte kizárólag a riff- és ritmusjátékra koncentrálódnak, pedig lenne tere a játékosságnak, mert az énekesnő hangja egy kissé túlságosan  is rátelepszik a szerzeményekre.

Összességében tehát a "Blues For A Dying Planet" (mekkora albumcím már!) kiváló bemutatkozás, a csapat dalszerzői képessége kétségbevonhatatlan, de egy dolog nagyon mocorog bennem: mennyivel érdekesebb lenne az egész produkció, ha a Spiral Skies nem negyven-ötven évvel ezelőtti zenei trendeket, stílusokat és előadókat porolna le, hanem saját zenei világának kialakításán dolgozna.

Ha a rockzene arról szólna, hogy az újabb rajongói generációknak újra és újra meg kell mutatni a műfaj korábbi nagyságainak dalait és lemezeit, akkor nem lenne fejlődés: az előadók gyakorlatilag Bill Murray szerepét alakíthatnák a Idétlen időkig című klasszikus filmből, míg világ a világ. Nem hiszem, hogy bárki is erre vágyna: tessék kilépni a múlt bűvöletéből és elkezdeni a jelenben élni.

7,5/10

spiral_skies_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6114046214

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.