Az AC/DC tegnap este nyilvánosan megosztotta az Interneten a világszerte december 2-án megjelenő új albumát ("Rock Or Bust"), így alkalmunk nyílt megírni lemezkritikánkat is.
A mai napig emlékszem arra, hogyan ismerkedtem meg az AC/DC zenéjével. 1983-ban történt, amikor az egyik nap dél körül a Petőfi Rádión lement a "3 ausztrál rockzenekar aktuális slágere" című negyedórás blokk, benne az Air Supply, a Men At Work és az AC/DC egy-egy számával, ami az utóbbi esetében a Brainshake című nóta volt a friss Flick Of The Switch lemezről. Nos, ez 31 éve történt, azóta az AC/DC velem maradt, mint egy öreg cimbora, egy állandó osztálytárs, aki végigkoptatta velem a különböző iskolapadokat, sőt, beköltözött hozzánk a házasságkötésemet és gyermekeim megszületését követően, együtt lakunk és azóta is nap mint nap találkozunk.
Aki tehát objektív kritikát vár jelen sorok írójától, az eleve csak kívülálló lehet az AC/DC vonatkozásában. Az AC/DC, így, pályafutásának 41. évében, már régóta nem csak "egy" a többi rockzenekar közül. A Rolling Stones mellett tulajdonképpen az egyetlen, mára már intézménnyé nemesedett rockbanda, amelyik még az aranykorszakban indult, lett nemzetközileg hihetetlenül sikeres és máig működik. Az AC/DC szinte egymaga szimbolizálja azt a rég letűnt időszakot, amikor a zenekarok lemezeket adtak ki és abból megéltek, amikor a zeneipar még olajozottan működött, professzionális kiadókkal és rocksajtóval, és természetesen amikor a rockzene még ugyanolyan kereskedelmileg sikeres (ha nem a legsikeresebb) műfaj volt, mint ma a ..., nos, nem is tudom micsoda.
Az ausztrál brigád élő anakronizmus, pont annyira, amennyire az Angus Young, amint 59 évesen is az iskolai egyenruhájában rohangál a színpadon. Aki ma az AC/DC-t szereti, az a saját gyermek- és ifjúkorát szereti, annak örül, hogy az AC/DC még létezik, hogy egyszerűen van, hogy belőle meríthet erőt mindenki, aki még hisz a rockzenében, amúgy a '70-es/'80-as évek módjára. Ennek belátásához elég megnézni a friss Rock Or Bust klipet: alig látunk 35 évesnél fiatalabb törzsrajongót a közönség soraiban.
És természetesen ott vannak azok, akik értetlenül állnak az egész jelenség mellett, akiknek minden AC/DC szám és lemez pontosan egyforma, akik végtelenül unják és fenébe kívánják már az egészet. De ez engem cseppet sem érdekel, pontosan ugyanúgy nem, ahogy őket sem izgatja az új AC/DC lemez.
Most, miután a kötelező tiszteletköröket leróttam, rátérhetek az új album tényleges kritikájára. A lemez idén tavasszal került felvételre Vancouver-ben Brendan O'Brien producer irányításával, aki a 2008-as Black Ice album felvételeit is vezényelte (a keverést ismét Mike Fraser végezte). Jól ismert, hogy Malcolm Young, a banda vezetője/alapítótagja/dalszerzője/ritmusgitárosa a rajta elhatalmasodó demencia (aggkori elbutulás) miatt már nem tudott részt venni a dalírásban és a lemezfelvételben, így helyét a zenekarban az ötvennyolc éves Stevie Young, legidősebb bátyjuk fia vette át.
Sajnos én a Black Ice albummal nem tudtam megbarátkozni. 2-3 kiváló nóta van rajta, a többi sima tilitoli, amit persze rajongóként örömmel hallgatok, de a régi tűz már nem lobban fel, miközben berakom a CD-t a lejátszóba. Számomra az utolsó igazi AC/DC lemez a Flick Of The Switch volt, ott hallottam utoljára azt a tényezőt jelen lenni, ami az ausztrál csapatot minden mástól megkülönböztette: ez pedig a veszélyesség. A Bon Scott-érában az AC/DC egyszerűen veszélyes volt: kemény, kíméletlen, csibészes, de életveszélyes. Ez a jellegzetes faktor a zenéjükben már legalább a '80-as évek közepe óta nincs jelen (a The Razors Edge kivételével) és ismét hiányzik a Rock Or Blust albumról is.
A korábbi interjúban elmondottak szerint Angus Young az évek során felgyülemlett, de a korábbi lemezeken fel nem használt riffeket és témákat vette elő és gyúrta nótákká, immár Malcolm bátyja segítsége nélkül. És itt érhetjük tetten a lemez egyik lényeges pontját: Malcolm hiányát. A Rock Or Bust nincs harmincöt perc, miközben 11 számot tartalmaz. A nóták egyszerűen nincsenek kibontva: témákban nincs hiány, de a dalok nem szervesen építkeznek, nem ütnek akkorát, nem jutnak el oda, ahová több odafigyeléssel eljuthatnának.
Ebben nagyon nagy szerepet játszik az, hogy Angus szólói nem kapják meg azt a teret és hangsúlyt, ami pedig az AC/DC lényegét jelenti. 10-20 másodperces, villanásszerű szólók vannak csak a korongon, néha már szinte maszatolva és pont emiatt rövidülnek le a számok két és fél vagy alig hárompercesre. Itt jön be Brendan O'Brien produceri szerepe: már a Black Ice albumon is tetten érhető volt, hogy a szólók radikálisan lerövidültek, néha csak ecsetvonásszerűen voltak jelen.
A lemez hangzása is a Black Ice korongé, steril, szinte már fémesen, élesen steril. A mai rock- vagy metalzenében ismét divat a retro, legyen az akár a zene vagy éppen a hangfelvételi megközelítés. Az AC/DC az a banda, melynek kifejezetten jót tenne az analógos hangzás, beleértve ebbe akár az két-három évtizeddel korábbi stúdiós rögzítési eszközök használatát is. A Rock Or Bust albumból hiányzik a dinamika; minden egységesen hangos és tömény, emiatt sokszor elvész az igazi lendület.
Többszöri meghallgatás után egyetlen töltelékszámot fedeztem csak fel, ez pedig a Sweet Candy, a többi jó témákat hoz. A címadó tétel klasszikus AC/DC, a másik klipnóta, a Play Ball a szám második részétől (a túl rövid szólótól kezdődően) indul be igazán. Talán megint O'Brien producer hatását jelzi, hogy több nóta (pld. a Miss Adventure, a Rock The House, az Emission Control és a Baptism By Fire) egészen újfajta riffekkel támad, néha szinte Led Zeppelin, Free vagy Bad Company íze van a daloknak és témáknak. A Dogs Of War a 2008-as War Machine kistestvére, ahogy a Rock The Blues Away az Anything Goes nótáé.
A rövidsége és a gyakran a kelleténél kommerszebb nóták ellenére a lemez jobban sikerült és összességében keményebb lett, mint a Black Ice korong és ez egy Malcolm Young nélkül felálló, a negyvenedik évén túl lévő, hatvankettes átlagéletkorú banda esetében nem kis teljesítmény. Az biztos, hogy pár hónapig hetente többször is megfordul majd nálam a Rock Or Bust és ha esetleg újabb lemezt már nem is készít az AC/DC, ez méltó lezárása lehet a rocktörténelem egyik leginspirálóbb karrierjének. Bízzunk benne, hogy ahogy az elmúlt tizenvalahány évben, az AC/DC a jövőben is rácáfol majd a feloszlását rebesgető pletykákra!
8/10
