Rozsdagyár

BLIND GUARDIAN - Beyond The Red Mirror (2015)

2015. március 03. - Kovenant

beyond-the-red-mirror-cover-1000.jpg

Tizedik stúdióalbumát jelentette meg idén január legvégén a német fantasy power metal csapat, a Blind Guardian a Nuclear Blast kiadó gondozásában. Öt év telt el az előző lemez, az At The Edge Of Time óta. Ez nem kevés idő, bandák százai alakultak és szűntek meg ez idő alatt a Blind Guardian szűken vett stílusában is, és mintha a műfajnak magának a népszerűsége is megcsappant volna. Amikor megérkeztek az első hírek a két szimfonikus zenekar és három kórus közreműködésével készülő korongról, rossz sejtelmeim támadtak, melyek sajnos nem bizonyultak alaptalannak a Beyond The Red Mirror meghallgatása után sem.

Az új lemez folytatása az 1995-ös Imaginations From The Other Side történetének, tehát konceptalbum a javából, egyetlen sci-fi/fantasy történetet mesél el, illetve gondol tovább, melynek során a muzsika filmzeneszerűen játszik alá a narrációnak. Először is a hangzásról érdemes szót ejteni, ami sajnos nem elég dinamikus, minden középre van tolva, túlságosan kiegyenesített, steril az összhatás, így - tekintve a lemez bónuszdallal együtt 70 perces hosszát is - a dalok összefolynak, egyformává és megkülönböztethetetlenné válnak. A csapat már egy ideje a saját stúdiójában dolgozik, nyilván költségszempontból ez optimális, de talán ideje lenne megfontolni egy külső producert, aki másféle megközelítést és egyben hangzást tudna adni a produkciónak.

Áttérve magára a zenei tartalomra, az általam ismert kritikák mindegyikében visszatérő elem a Queen-féle kórusok domináns jelenléte. Ez kétségkívül igaz, de talán még meglepőbb lehet, hogy felbukkant egy olyan hatás is, mely eddig nem volt jelen a Blind Guardian eszköztárában, ez pedig a Styx, a '70-es/'80-as évek hard rock/progresszív bandája és annak is két lemeze, a Paradise Theater és a Kilroy Was Here. Az elsőként nyilvánosságra hozott nóta, a "Twilight Of The Gods", de a "Prophecies" is egyértelmű Styx refrénekre épül, illetve az egész lemez musicales megközelítése is sok hasonlóságot mutat a fentebb említett két koronggal.

Természetesen sorolhatjuk még a hatásokat. Többször felbukkannak (Malmsteen-féle) neoklasszikus gitárfutamok vagy az újabb kori Iron Maident idéző gitártémák, főleg a számok középrészén, olyan körüljárós-kifejtős módon. A fenti "Twilight Of The Gods", illetve az "Ashes Of Eternity" iszonyatosan zúzós Annihilator riffel indít, mégpedig a King Of The Kill, Refresh The Demon korszakból. Ez a két dal egyértelműen a lemez csúcspontja, fantasztikusan dallamos refrénjének és a riffekre épülő húzásnak köszönhetően. Ha a teljes album ezt a zenei irányt követte volna, akkor most egy közel tízpontos produkciónak örülhetnénk, sajnos azonban ez a két nóta a jó értelemben vett kivétel.

Képzeljünk el egy tizenegy fogásos ebédet, melyre barátaink hívtak meg minket. Nagy várakozással ülünk le a terített asztalhoz. Az első fogás madártej. Az utolsó cseppig kikanalazzuk a kicsit túlcukrozott ínyencséget, melyet tejszínes Gundel-palacsinta követ. Harmadikként somlói galuska érkezik és kicsit émelyegni kezdünk. Óriási adag dobostorta, majd mézes-vajas sütemény jön, és ahogy haladunk előre, már éppen csak belecsippenteni vagyunk képesek az újabb gasztronómiai kreációkba, a gyomrunk már nem bírja tovább, leginkább egy pörköltre vagy zsíros kenyérre fáj a fogunk, de főképp szabadulni szeretnénk már az ebédről.

Valahogy így éreztem magam a Beyond The Red Mirror hallgatása közben. A beharangozó "Twilight Of The Gods" nóta nagyon tetszett, de sajnos a Blind Guardian is beleesett abba a csapdába, amiből a nagyobb nevű szimfonikus metal bandák egyre kevésbé képesek kikapaszkodni. Minden nóta (de tényleg mindegyik) telis-tele van bombasztikus kórusokkal, ez egy számnál még rendben is van, de amikor minden verzét vagy refrént a közreműködő budapesti, prágai vagy bostoni kórus énekli, akkor már nekem viszketni kezd a tenyerem. Sajnos a nagyzenekar alkalmazása sem tesz hozzá semmit a zenéhez, csak a túlzott pátoszosságot vagy dagályosságot növeli. Klisés megoldások (hallgassuk csak meg a nyitó "The Ninth Wave" latin nyelvű, gregorián ihletettségű, misztikusnak szánt kórusát) következnek egymás után. Amikor már a nyolcadik dalban halljuk a heroikus világmegváltás hangulatát, a "hős egyedül a világ ellen" musicales előadását, akkor bizony abba bele lehet fáradni. Túlságosan egysíkú a lemez hangulati görbéje, amit a korábban kiemelt két dal csak kevés alkalommal tud csak megtörni.

A másik gond, hogy túl sok minden történik egyszerre a dalokban. Hatvannyolc gitársáv, szinti-szőnyeg, 90 tagú szimfonikus banda, profi és zenekari kórus, na meg díszítésként a fődallamot biztos, ami biztos alapon alájátszó szólógitár. Ez egyszerre már túl tömény, szinte rádől a sűrű "wall of sound" a hallgatóra, nincs koherens, átlátható dallamvezetés. Itt lehetett volna szerepe egy külső producernek, aki kiszűri a fölösleget "a kevesebb több" jól ismert elve alapján.

Kétszer tudtam figyelmesen végighallgatni a lemezt. Ugyanúgy jártam, mint a fenti képzeletbeli ebéddel. Képtelen lennék ismét nekifutni, megfeküdte a gyomromat. Pedig külön-külön mindegyik fogást szeretem, de ez így egyben sok, túl sok rajta a cukormáz.

blind-guardian-promo-photo-602x400.jpg

7/10

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5010420414

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása