Rozsdagyár

QUEENSRŸCHE - Condition Hüman (2015)

2015. szeptember 30. - Kovenant

queensryche_cover.JPG

Hát megérkezett a Queensryche albuma is (hivatalosan október 2-án jelenik meg a Century Media gondozásában), nem sokkal a Geoff Tate-féle Operation: Mindcrime egész jól sikerült bemutatkozását követően (lemezkritika itt). Akkor elég sok mindent írtunk a legendás banda dicstelen széteséséről, majd az azt követő eseményekről. Ez immár a második korong Todd La Torre énekessel és igazából ugyanazt az irányt viszik tovább, melyet a 2013-as "Queensryche" albummal elindítottak. Ez pedig nem más, mint tudatosan eltörölni az "Empire" albumot követő kísérletezős, a metal műfajától folyamatosan távolódó évtizedeknek még a nyomát is és valahol ott felvenni a fonalat, ahol az 1990-es csúcslemez után a dalszerzés terén azt elejtették.  

Az teljesen egyértelmű, hogy a jelenlegi zenekar hangszeresei éppen azért tették ki Mr. Tate szűrét (az egyéb, zenekaron belüli személyes és üzleti konfliktusok mellett), mert az nem akart már igazán metalt játszani. A "Dedicated To Chaos" tényleg egy út végét jelentette, ahonnan aztán maga a megtévedt dalnok is visszafordult saját, gyorsan összerántott bandájával. Tovább abba az irányba már egyszerűen nem lehetett menni: olyan zsákutca volt az, mely nem pusztán lezárta a továbbmenetelt, hanem fokozatosan egyre keskenyebbé is vált, az út szélén lassan falak emelkedtek és összepréselték a benne haladókat. Nem tudom, pár ezren biztosan vannak, akik a 2000-2012 közötti Queensryche-korongok rajongói, de nem többen.

Todd La Torre egy igazi metalarc, az kétségtelen. Egyetlen gondom vele az, hogy egész egyszerűen nem tud kilépni a Geoff Tate-klón szerepből, konkrétan egy az egyben úgy énekel, mint a legendás frontember. Ő maga is legnagyobb hatásaként, személyes idoljaként hivatkozik rá, de ez tovább már nem tartható. Az első, a rendkívül rövid és elég gyalázatos hangzású, alacsony produkciós költségvetésű La Torre-féle albumnál még talán kimagyarázható volt ez a szereptévesztés, de ezen a második lemezen már saját hangján kellene megszólalnia. Tökéletesen hozza a Tate-manírokat és azt a magas hangfekvést, melyet az már nem képes kiénekelni. De én már őrá, az ő egyéni stílusára lennék kíváncsi, és gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Bár kétségtelen, hogy a korong második felében, különösen a mélyebb regiszterekben már meg-megcsillantja ezt, de a manírok, a hangképzés még mindig itt maradt, ettől kellene már teljesen megszabadulni, mert La Torre hangja túlzás nélkül szenzációs és tökéletesen passzol ehhez a muzsikához.

Tehát a mostani Queensryche egy kifejezetten metal zenekar és pontosan azt a zenét is játssza, melyet a nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes évek elején a progresszív metal (a Queensryche, a Fates Warning és a Crimson Glory által kicsiszolt, általam nagyon szeretett stílus) kínálni tudott. 

És itt van az örök probléma: a jelenlegi Queensryche pont anélkül a két kreatív dalszerző nélkül kénytelen továbbmenni, mely az általa visszavarázsolni célzott aranykorszak minden sava-borsát megadta. Minden tisztelem a jelenlegi tagságnak, de az összes klasszikus nótát és lemezt a Chris DeGarmo-Geoff Tate páros írta. És bármennyire is visszatekerték a metalóra mutatóját, akkor sem képesek megfelelni azoknak az elvárásoknak, melyeket pont ők állítottak fel önmagukkal szemben. Hiszen a Queensryche pontosan azért vált legendássá, mert a szó jó értelmében volt progresszív, azaz fejlődő: mert kilépni a metal skatulyájából, képes volt úgy kitekinteni, hogy bent is maradt abban a zenei közegben, ahonnan elindult. Az a koncepció pedig, hogy mintegy pillanatfelvételként kimerevítjük a kilencvenes évek legelejét és magunk is belekúszunk a szépiabarna fényképbe, szerintem tökéletesen idegen a Queensryche esztétikájától.

Nos, a fenti hosszú bevezető után nézzük magát az albumot (természetesen csak arról lehet kimerítően és ráadásul szívesen írni, amit nagyon szeretünk vagy nagyon utálunk, a közepes, langyosvíz produkciók kritikáját igen nehéz kiizzadni és remélem, hogy egyértelmű: a Queensryche egyike öt kedvenc bandámnak, mindig az volt, mindig az lesz, pont). Szerencsére most a csapat egy ideális hosszúságú dalcsokorral állt elő: 12 nóta ötvenhárom percben (ráadásul a deluxe verzió további három tételt is tartalmaz, ezeket azonban a kiadó nem küldte át). 

Érdekes módon most több a lírikus hangvételű nóta, és örömteli, hogy ezekben La Torre a fentebb említettek szerint már tényleg elővezeti saját stílusát, így a korong kifejezetten változatos lett tempó és hangulat tekintetében egyaránt. A "Condition Hüman" alaposan bekezd: a nyitó Arrow Of Time sodró lendületű, dallamos egy nóta, ezt a szigorúbb, riffelősebb Guardian követi és ezt a vonalat folytatja a Hellfire is, mely egészen az ikonikus konceptalbum, az "Operation: Mindcrime" hangulatához nyúl vissza libabőröztető módon. 

Az érdekességek ezután következnek. A Toxic Remedy egy kifejezetten gonosz hangulatú darab, furcsa, hideglelős dallamaival, a Selfish Lives pedig egy alig-alig középtempós tétel, mely nem igazán tudott elkapni, valahogy nincs meg a központi húzása. Aztán érkezik az Eye9, melyben a gitárriff zakatolása szinte a Tool-t idézi és számomra a korong egyik legjobban eltalált refrénjével rendelkezik. És aztán jönnek a balladák, de itt senki se valamiféle nyálas, melodramatikus könnyezésre gondoljon, hanem többszólamú vokálokkal kísért hatalmas dallamokra, különösen a Bulletproof című dal esetében. Komolyan mondom, ez rádióba való, egyértelműen slágervárományos nóta. Az Hourglass érdekesen váltogatja a súlyos és lírai részeket, kellemes hangulati hullámvasútra invitálva a hallgatót. A Just Us pedig egy valóban egy olyan darab, melyet akár az REO Speedwagon vagy Styx is kihozhatott volna a nyolcvanas évek elején, de azért megvannak benne azok a sötét témák, melyek mindig megbújtak a Queensryche muzsikájában. Talán ebben a számban hallhatjuk leginkább La Torre egyéni hangját: más ez, mint elődjéé, de érdekes, izgalmas ízekkel teli, ezt kellene a későbbiekben folytatni.

Mindenképpen ki kell emelni a záró címadó dalt, mely a maga nyolc percével a korong leghosszabbja. Epikus egy tétel, komótosan kezdődik, aztán szépen építkezve besúlyosodik és tökéletes befejezését jelenti a lemeznek. Tehát egy igen változatos, kiváló dallamokkal és gitármunkával teli produkciót kapunk, mely köröket ver a 2013-as albumra. Sokkal kiérleltebb munka, gyakran hangszerelésben, énektémákban tudatosan kacsint vissza az együttes legsikeresebb időszakára (1988-1994), de nem zavaróan teszi ezt, hanem saját örökségét felvállalva jelzi saját relevanciáját. 

Ha valaki egy újabb "Empire" szintű anyagot vár, az természetesen csalódni fog. Az a régi varázs és minőség már soha sem fog visszatérni, még akkor sem, ha az eredeti ötös csinálna együtt valamit. De fölösleges is ezen morfondírozni. A jelenlegi gárda akart valamit, kijelölte az utat és szigorúan ragaszkodik is ahhoz. Ezt pedig nekünk, rajongóknak el kell fogadni. A Queensryche pedig nagyot lépett előre, abba az irányba, amit tudatosan felvállalnak és szeretnek művelni: klasszikus, hagyományőrző progresszív metal ez, a saját, egyéni, oly jól ismert Queensryche-ízekkel. Harminchárom év után pedig egy ilyen dinamikus, intelligens, erőtől duzzadó lemezzel előállni, nos, ez visszahozza az ember hitét a rockzenében. Meg úgy egyébként mindenben. 

queensryche_band.JPG

9/10

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9210419370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása