Rozsdagyár

EKTOMORF - Aggressor (2015)

2015. október 22. - Kovenant

ektomord_cover.JPG

Október 30-án érkezik az AFM Records gondozásában az Ektomorf tizenkettedik stúdióalbuma. Mivel a magyar rock/metal bandák közül a mezőkovácsházi csapat volt az első és mindez idáig az egyetlen is, mely a hazai könnyűzenei piac beszűkülését látva tudatosan külföldön építkezett és vált sikeressé nemzetközi szinten, természetes, hogy leginkább rajtuk csattant a jellegzetesen magyar szokás ostorszíja: az őszinte, betonkemény, szenvedélyes, irigység hajtotta acsarkodás. 

Minden bizonnyal a negatív kritikák már régen lepattannak a frontember Farkas Zoliról, mert ha nem így lenne, jó eséllyel körülbelül az ezredforduló környékén feladta volna, letette volna a lantot és az Ektomorf is lábjegyzet lenne csak a "volt bennük tehetség, de eltűntek a süllyesztőben" rockzenei lista legalján.

Sammy Davis Juniort, a világhírű amerikai szórakoztatóipari zsenit egyszer, már pályája zenitjén golfozás közben megkérdezte partnere, hogy mi az ő hendikepje. Nos, a hendikep az amatőr golfozók számára biztosított előny a profikkal szemben, általában pontértékben kifejezve. Ezt válaszolta: "Hendikep? Hát, ha már erről van szó: félszemű néger zsidó vagyok".

Ha az Ektomorfnak nem is kellett ilyen hátránnyal kezdenie karrierjét, azért gondoljunk csak bele: 1994-ben Mezőkovácsházáról roma származásúként indulva Farkas Zoliéknak enyhén szólva sem volt könnyű dolguk. Ehhez bizony fanatizmusra, elkötelezettségre és valami hihetetlen önbizalomra és akaratra volt szükség. Mindent egy lapra tettek fel: kiadói csőd, menedzseri pénzlenyúlások, állandó tagcserék, a hazai színtér folyamatos kritikái, a külföldre költözés kínlódásai mind-mind már csak hátrahagyott, kellemetlen epizódok ebben a húszéves történetben.

Természetesen ehhez a sikerhez kellett egyfajta kíméletlenség is, hiszen ha valaki foggal-körömmel küzd, egyáltalán, ha valaki el akar érni és létre akar hozni valamit, akkor bizony logikus módon akad bele másokba. A kritikusok és ellenszurkolók számára azonban a legnagyobb bűn a sikeresség. Az, hogy az Ektomorf tagjai saját bevallásuk szerint kb. 2006 óta már meg is tudnak élni a zenélésből, azaz profivá váltak, az végképp kiverte a biztosítékot hazai berkekben. Mert ez ma Magyarországon tényleg csak legfeljebb tucatnyi előadónak vált realitássá és itt az egész könnyűzenei színtérről beszélünk. Nem kell itt semmiféle mesebeli gazdagságra gondolni, hanem egész egyszerűen arról van szó, hogy csak a zenélésre összpontosíthatnak és e mellé nem kell ezerfelé szakadni mindenféle másodmelók révén. 

Az Ektomorf zenéjével kapcsolatosan állandóan előjön a Max Cavalera-, de leginkább a Soulfly-párhuzam. Ez ma már nem igaz, hiszen a Soulfly újabb kori albumain egyre inkább a thrash/death metal felé tendál, míg az Ektomorf maradt a groove-es, ugráltatós, nu metal ízeket idéző muzsikájánál, mely virágkorát az ezredforduló környékén, meg az azt követő két-három évben élte. Ha jellemezni kellene a dalaikat, akkor azt mondhatnánk, hogy a mélyre hangolt, általában két-három hangból álló, gyémánt keménységű riffre épülő, gitárszólókat szinte teljesen nélkülöző, zsigeri metalt játszanak, melyben domináns szerep jut a frontember dühvel és agresszióval teli üvöltésének.

Az új album tovább folytatja ezt az utat: a dalokat a ritmus hajtja, a lüktetés, a dallamok ismét a háttérbe húzódnak, kivéve az Emotionless World és a Scars című tételeket, melyeknek a refrénje meglepően laza, szinte rádióbarát, természetesen az Ektomorfhoz mérten. Az Evil By Nature című, középtempós, de betegesen brutális első kislemeznótában a Cannibal Corpse bárdja, George "Corpsegrinder" Fisher énekel: érdekességnek megteszi, de én nem érzem, hogy a csapatnak valóban szüksége lenne még különböző neves vendégszereplőkre ahhoz, hogy felhívja aktuális albumára a figyelmet.

A You Can't Get More iszonyatosan jól eltalált ritmizálása, ütemei egyértelműen mutatják, hogy ez a nóta lehet a jövőbeli koncertek egyik csúcspontja, a Holocaust című tételben pedig színező jelleggel végre hallhatunk egy gitárszólót is. Az album egyik hiányosságát itt érzem: a monoton riffelés mellé nagyon jól esne sokkal több dalban egy kis szólómunka, mely érdemben hozzáadna a nótákhoz, akár egy egészen más hangulati többletet is belevarázsolhatna a szerzeményekbe.

Amit pedig külön sajnálok, az a roma népzenei hatások teljes hiánya. Az Ektomorf készített már kifejezetten ilyen irányultságú korongot ("Kalyi Jag"), de az "Aggressor" albumon ennek nyoma sincs. Eddig is egyedül ők voltak azok, akik a roma népzenei elemeket a metalban megjelenítették, szívesen is hivatkoznak erre, ám egy-két hangmintán kívül most hanyagolták ezt a zenei területet.

A tizenkét teljes nótát és két instrumentális tételt tartalmazó lemez egy újabb fejezet tehát az Ektomorf történetében: újdonsággal nem szolgálnak, ragaszkodnak a már bevált recepthez, az eddigi színvonalat pedig sziklaszilárdan tartják. Végig az albumon érezhető, hogy Farkas Zoliék szinte kicsattannak az önbizalomtól: tudják, hogy mit akarnak, hogy jól csinálják, amit csinálnak és tudják azt is, hogy mire is vitték húsz év alatt. Sokan kedvelik őket, sokan meg nem: ez a karakteres előadók keresztje, mióta világ a világ. Ők pedig azoknak játszanak, akik úgy és azért szeretik őket, amilyenek.

8/10

ektomorf_band_2015.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr810419262

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása