AVATARIUM -The Girl With The Raven Mask (2015)

2015. december 11. - Felicium

borito.jpg

Először nem igazán tudtam, hogy is kezdjek neki az új Avatariumnak. Hallgassam-e meg az első („Avatarium”) korongot, vagy egyből ugorjak neki az új anyagnak? Ismerni csak annyira ismertem őket, mint újszülött csecsemő a világot: hallottam már róla, az új klipbe bele is füleltem, de igazándiból mégsem tudtam róla az égvilágon semmit, ezért kicsit utána olvastam. A formáció 2013-ban alakult Stockholm városában (onnan azért valljuk be, ritkán kapunk rossz zenét) és még abban az évben kiadták az első EP-t, („Moonhorse”) majd a saját nevükkel fémjelzett debütalbumot. Az elmúlt két évben nem sokat hallattak magukról, ugyan kiadtak egy kislemezt 2014-ben „All I Want” címmel, de ezen csak két új tétel volt fellelhető.

Végül a második lehetőséget választottam és elindítottam a már említett (videoklipes) „Girl With The Raven Mask” című számot. „Megint egy sablon női énekes metál csapat” gondoltam magamban és bántam meg azonnal a következő háromnegyed órában, mivel egyáltalán nem lett igazam hál’ istennek. A stílust nehéz lenne meghatározni, ezért haladjunk is sorra a dalokon:

Az elsőnél érezhető, hogy ez tipikusan a médiának és a video megosztókra „íródott”, hiszen a legtömörebb, legrövidebb a maga 4 percével és az egyik legemészthetőbb a hallgatóközönség számára, ez vitathatatlan. Megkockáztatom, talán a rádiókba is simán beférne, persze országa válogatja. A következőkben aztán nagyokat pislogtam, mert két hét perces opus következett, amire a kezdés után nem számítottam. Rögtön megtöri a kezdeti lendületet a „The January Sea” vontatott, néhol doomos hatásokkal átitatott riffelése, mely folyamat játszadozik a tempóváltozásokkal, ezzel teljes mértékben fenntartva a figyelmet a szimfonikusokkal átszőtt női dallamoknak. Ez a hatás nagyjából tizennégy percig tart, azzal a különbséggel, hogy a „Pearls And Coffins”–ban akusztikus gitár és orgona csodálatos összjátékát hallhatjuk a refrénekben bivalyerősen megérkező és romboló gitárok és dobok társaságában. Ismét egy zenei remekművel van dolgunk fogós témákkal és magával ragadó női bájjal. És itt nem mehetünk el Jennie-Ann Smith hangja mellett, amely egyértelműen elárulja, nem ma kezdte és biztosan volt köze a klasszikus zenéhez, nem is kicsi. Oly gyengéden játszik istenadta hangszerén, hogy hirtelen a hallgató is magáénak érezheti és már-már annyira könnyednek, mintha ez természetes volna. Pedig megtanulhattuk, ha más- nem, a tévés tehetségkutatókból biztosan, hogy az éneklés minden, csak nem egyszerű tudomány és biza a szorgalom mellett szükség van legalább ugyanannyi tehetségre is.

Kicsit sikerült elkalandozni, no de térjünk rá a következő számra. „Hypnotized” ez az egy szó mindent elmond a dalról. Ha nem lenne címe, akkor is mindenkinek az jutna eszébe, hogy hipnotikus, igéző, ellenállhatatlan és magával ragadó. Végig úgy éreztem, hogy a zenészek vezetnek engem, és ténylegesen hipnotizálnak. Ha a cél az, hogy beleszeressek, akkor valóban igazuk volt ezzel a névválasztással. Itt már kezdtem arra is rájönni, hogy egyáltalán nem zavaró, hogy szinte minden számuk 6-7 perc, mert így tud igazán kiteljesedni mindaz a mondanivaló, amit át szeretnének adni. Folytatva a metálosabb irányvonalat érkeztünk el a szám szerint ötödik szerzeményhez, a „Ghostlight”-hoz. Ismét jól összefoglalták egy szóban, hogy miről is szól a szám és éreztem benne néhol a szellemeket is. Jó kis nóta, melyben a kiállásban még olyan érzésem is volt, mintha a ködöt zenésítették volna meg, annyira jól előkészítették a szólókat vele, hogy öröm volt hallgatni. Tökéletesen felépített rész, talán még az iskolában is így tanítják, és jó példa lehet rá, hogyan is építs a semmiből palotát. Aztán persze ismét jön a középtempós, orgonás, riffelős zúzda és a belőle kibontakozó záró refrén. Gondolkoztam is, hogy kezd sok lenni a lassan ömlő lávafolyam és a középtempós séta üzemmód. Persze már meg sem lepődöm, hogy kitalálták a gondolataimat (vagy még mindig a hipnózis része voltam…) és belecsaptak a „Run Killer Run”-ba. Itt aztán tényleg egy igazi futás következett az előző öt szám után és kellő időben jött meg, hogy felrázzon egy pörgős, kevésbé technikás, de annál szerethetőbb rock slágerrel. Karcos, egyszerű, de nagyszerű. Ezzel a három szóval jellemezném ezt a jó kis rohanást.

Az utolsó két számot („Iron Mule”, „The Master Thief”) egy blokkba venném, ugyanis ismét tizenkét perc középtempó következett, annak is inkább az alja felé kacsingatva. Ez egy ilyen lemez volt és annyira jól játszottak a tempó-, hangerő- és hangszerváltásokkal, hogy egy pillanatig sem tudtam unni a lemezt, sőt élvezet volt hallgatni a gyönyörű dallamok, a klasszikus és a modern éneklés, valamint a kemény riffek nagyszerű találkozását. Azt pedig halkan jegyzem meg, hogy a tagok többek közt a Candlemass vagy épp a Royal Hunt-ból jöttek. Nem véletlen, hogy ilyen zenei csemegében volt részem.

A ráadás kilencedik dalról pár szót még megengednék magamnak, mert csak három perc és mégis átadja mindazt zenei értelemben, amiért szerettem ezt a lemezt (mit szerettem, imádtam!). Ugyanakkor, ha pisztolyt szorítanának a halántékomhoz és mondanom kellene egy negatívumot, akkor - bár imádom a hosszú lassan építkező rock, metál mesterműveket, - mégis azt mondanám, hogy több ilyenre lett volna szükség.

12355776_1042516805768467_1389294781_o.jpg

Összegzésképp számomra ez egy 10/10 album, de a számhosszok miatt, és mert manapság már arra megy a világ, hogy az öt percnél hosszabb számokat meg sem hallgatják a legtöbben, az én pontszámom a dalok számával megegyező kilences.

9/10

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5710418984

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.