Rozsdagyár

MEGADETH - Dystopia (2016)

2016. január 27. - Kovenant

megadeth_dystopia_a.JPG

Január 22-én jelent meg 2016 első igazán nagy durranása metalfronton: a Megadeth tizenötödik stúdióalbumáról, a "Dystopia" címen a Universal Music Enterprises gondozásában napvilágot látott szörnyszülöttről van szó, hála Istennek most jó értelemben véve. Dave Mustaine és csapata embert próbáló két-három éven van túl, de ez náluk szinte már normál üzletmenetnek számít. A két Dave, akik immár harminc éve (egy átmeneti időszakot nem számolva) a thrash metal alapvetés kreatív magját alkotják, ahhoz az embertípushoz tartozik, mely egyre csak keményedik a kapott ütések hatására, majd megrázza magát és olyat üt vissza, hogy csak a fejünket vakarhatjuk (ha van még vakarnivalónk). Pontosan ez történt most is.

Nem tagadom, nehéz objektív módon írnom a Megadethről. Mindig is szimpátiával közelítettem a csapat felé, nagyon bírtam a dolgaikat a kilencvenes évek végéig (én még a "Risk" korongon is találtam pár jó nótát), sőt, igazából sosem ábrándultam ki belőlük. Kíváncsian várom mindig az aktuális albumukat és nagyon ritkán okoznak csalódást.

Azért persze néha sikerül nekik. A 2013-as "Super Collider" korong amolyan langymeleg, műanyagízű produkcióra sikeredett, nem is értettem akkor, hogy Mustaine mit is akart pontosan. Mindannyian ismerjük, hogyan állt bele a földbe kis híján a brigád a kétezres évek elején, de a vörös hajú gitáros- és szerzőzseni szó szerint a semmiből hozta vissza önmagát és karrierjét a fantasztikusan sikerült "The System Has Failed" koronggal 2004-ben. Az azt követő lemezek sem voltak rosszak, de a "Super Collider" hallatán mindenkiben megfagyott a vér: mintha visszatért volna az 1999-es év, no meg a "Risk" album és amerikai barátunk ismét a rockrádiók meghódításával próbálkozott volna.

Aztán jöttek sorra a problémák: a "Super Collider" nagyon szerényen teljesített kereskedelmi szempontból, Dave Ellefson testvére rákban elhunyt, Mustaine Alzheimer-kórban szenvedő anyósa eltűnt otthonról, hogy aztán már csak a holttestét találják meg. A koncertszervezőkkel is összeakasztották a bajszukat, ezt jó néhány nyári turné- és fesztiválfellépés bánta, majd jött az igazi hidegzuhany: Shawn Drover dobos és Chris Boderick gitáros egyszerre jelentette be távozását 2014 novemberében. A dezertőrök azóta egy komplett zenekart is összerántottak Act Of Defiance néven, majd 2015-ben kiadták bemutatkozó lemezüket "Birth And The Burial" címmel (lemezkritika itt).

Aztán a Megadeth tagsága is kiegészült: a dobok mögé Chris Adler, a Lamb Of God dobosa ült, míg a szólógitáros posztjára Kiko Loureiro került a brazil Angra együttesből. Ideiglenesnek tűnik ez a felállás, nem utolsósorban azért, mert mindkét új zenész megtartotta anyacsapatában pozícióját, így a későbbi koncertezés ütemezése bizony hozhat még nehézségeket.

Nos, a jó hír az, hogy a "Dystopia" egyszerűen állva hagyja 2013-as elődjét. Hasonló színvonalú produkció, mint a 2004-es "The System Has Failed". A régi vágású Megadeth-rajongók persze ezer éve egy újabb "Rust In Peace" lemezre vágynak, lehetőleg ugyanazzal a klasszikus felállással. Azt hiszem, hogy az új korong áll a legközelebb ehhez, közelebb, mint az elmúlt huszonöt év bármelyik soralbuma.

Itt minden bizonnyal szerepe van annak a friss együttműködésnek és a szerencsésen megtalált profi zenei összhangnak, mely az új tagok érkezésével állt elő. Nem azt mondom, hogy a két távozó hangszeres rosszul teljesített volna, de az kétségtelen, hogy az utóbbi korongokkal szemben itt megint a dühös Megadeth zakatol: gyorsabb a tempó, harapósabbak a nóták, veszélyesek a gitártémák és -riffek, kiszámíthatatlanabb a dalszerkezet, mint korábban.

A "Dystopia" tele van olyan ízes szólókkal, melyeket régen hallottunk már Megadeth-albumon. Határozottabban tér vissza az album a thrash-gyökerekhez és a progresszív dallammenetekhez és dalszerkezetekhez, mint jó ideje már szokásos volt a Mustaine-táborban. Itt szó sincs rádióbarátabb megközelítésről: végig sodró lendületű, gyilkos riffeléssel megalapozott zúzás megy, természetesen a frontember jellegzetes énekhangjával és témáival. De még Mustaine is kitesz magáért: neki sosem álltak igazán jól azok a dalok, melyekben énekelni próbált. Most visszatért ahhoz az agresszív, frusztrációtól csöpögő köpködéshez, melyben igazán otthon van.

Nehéz lenne számokat kiemelni a korongról: az első négy tétel egyszerűen földbe döngöl és ez a mizantróp hangulat azonnal magába szippantja a hallgatót. Régen kezdődött ilyen erősen Megadeth-lemez és bár a második felére a dalok színvonala egy csipetnyit csökken, ez még bőven belefér, nem unatkozunk.

A Conquer Or Die képében egy irgalmatlan instrumentális aprítás érkezik, míg a Poisonous Shadows egy szimfonikus hatásokkal megtámogatott, rendkívül sötét hangulatú kvázi-power ballada, melyről először azt gondoltam, hogy keleties hatásaival kilóg majd a korongról, de sokadik hallgatásra tökéletesen klappol minden és kivételesen még Mustaine hangja is passzol a nótához.

A "Dystopia" tulajdonképpen konceptalbum, a frontember ismert politikai alapállásából (republikánus-jobboldali konzervatív) következően már régóta tudott témákkal: iszlám terrorizmus, illegális migráció, globális világrend, erőszak, társadalomkritika. Ezek a közel-keleti/arab dallamvilág beemelésével mind hangsúlyos zenei szerepet is kapnak: több dalban is fel-feltűnik ez a vonal és ha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy kire gondol Mustaine ellenségként, akkor itt világossá válik az, hogy a nyugat-európai/észak-atlanti civilizációt félti a (leginkább) iszlám terrorizmustól. Lehet ezzel bármilyen alapállásból vitatkozni, de hogy releváns a téma, az kétségtelen.

A The Emperor című nóta a legcinikusabb szövegű tétel mind közül (lehet találgatni, hogy miről szól a dal, Amerikáról, Obama elnökről, az egész Amerikát gúzsba kötő politikai korrektségről, stb.) és ezzel a dallal egy kicsit vissza is kacsint a "Countdown To Extinction" fogós, slágeres, de bitangkemény világára.

A különböző verzióktól függően két feldolgozás is került a korongra: a Foreign Policy (Fear) és a Melt The Ice Away (Budgie), melyek témájukban igen, de minőségben nem sokat tesznek hozzá a produkcióhoz, igaz, nem is lógnak ki arról. Sokkal kíváncsibb lettem volna a japán, meg iTunes változatokon szereplő három vadonatúj tételre, melyek nem kerültek fel a normál kiadásra, de ezeket talán majd pár nap múlva meg is találhatjuk a népszerű videómegosztó oldalakon.

Szóval a negatív előjelek ellenére egy nagyon erős, a 2004-es "The System Has Failed" óta a legjobb albummal tért vissza a veterán amerikai csapat. Meglepetés ez a javából: én konkrétan napok óta csak ezt hallgatom és ez igen régen fordult elő velem bármilyen zenekar bármelyik lemeze kapcsán. Mivel olyan hibát nem sikerült felfedeznem a "Dystopia" vonatkozásában, mely miatt pontot kéne levonnom, nálam ez maximális teljesítmény.

10/10

megadeth-2015.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr610418680

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Revizionista 2016.02.01. 20:05:18

Bizony, tényleg oda tették magukat rendesen a srácok. Akinek ez az album sem jön be tőlük, az már tényleg menthetetlen. Engem a "Lying In State" söpört el teljesen.

Felicium 2016.02.01. 20:35:02

@Revizionista: Egyetértek! Akit nem győz meg ez a lemez sem, azt semmi nem fogja ami Megadeth! :D
süti beállítások módosítása