THE NEW ROSES - Dead Man's Voice (2016)

2016. március 02. - Kovenant

tnr_644_cmyk.jpg

A klasszikus, blues/rock'n roll alapú hard rock válságát semmi sem mutatja jobban, minthogy a "valaha sztár voltam" típusú, fénykorukat a nyolcvanas években (azaz harminc évvel ezelőtt) élő rockzenészeket különböző kiadók (de egy bizonyos olasz mindenképpen) vetésforgószerűen darálják be újabbnál újabb projektekbe, akik aztán a debütalbum és néhány klubbuli (jó esetben turné) után szétszélednek a szélrózsa minden irányába. Egyszerűen nem megy ez: tudomásul kell venni, hogy ezt a fajta muzsikát az AC/DC-n kívül harmincöt felett senki sem tudja a heveny kiröhögtetés veszélye nélkül játszani. Ez a fiatalok terepe: szerencsére a német The New Roses második soralbuma, a Napalm Records által február 26-án megjelentetett "Dead Man's Voice" kifejezetten friss megközelítése ennek a hetvenes/nyolcvanas években alaposan túljátszott stílusnak, így nagyon is kellemes nagykiadós bemutatkozás.

A németek gyakorlatilag górcső alá vették a nyolcvanas évek és a kilencvenes évek legelejének komplett hard rock/glam metal termését és mindenből kicsippentették azt, ami egyéniségükhöz, illetve ízlésükhöz a legjobban passzol. Nem beszélhetünk tehát vegytiszta stílusról, inkább amolyan szűken értelmezett zenei tárlatbemutatót kapunk a korong végighallgatása után. Van itt southern rock amolyan The Black Crowes módra, modern amerikai rádiós slágerrock a korai, keményebb Nickelback nyomán, illetve a glam-korszak refrénjei, dallamai köszönnek vissza a legtöbb nótában.

A nyitó Heads Or Tails hamisítatlan sleaze/glam metal: Timmy Rough énekes/gitáros hangja pedig azonnal berobban a hallójáratainkba. Igazi rocktorokról van szó: ő is az a pimasz, laza, rekedtes, kegyetlenül hangulatos és a magas hangfekvéseket is hibátlanul hozó karakter, mint Mark Slaughter (Slaughter) vagy Vince Neil (Mötley Crüe). Egyértelműen ő a csapat legnagyobb kincse, tulajdonképpen rá épül az egész The New Roses. 

Az első kislemezként kihozott Thirsty hangulatos southern rock, a Partner In Crime meg keveréke a modern rocknak és a glam stílusnak. De tulajdonképpen az összes nóta ilyen: sosem tud teljes gőzzel beindulni a rock'n roll, mert mindig van, ami megakasztja. Egy újabb adalék összetevő, ami ugyan jó és kellemes, de nem mindig passzol száz százalékosan az alapkoncepcióba.

Van itt minden: üvegnyakas slide-gitár, kellemes, ízes szólók, Def Leppardot idéző power ballada (What If It Was You), csak a dalok nem mindig kerekek. A címadó Dead Man's Voice nótában megvillan egy kis Bon Jovi is a kilencvenes évek fordulójáról, szóval tényleg mindent beleraktak a srácok, csak nem sikerült levágni a szélekről a nem odaillő részeket. Erre a legjobb példa a Ride With Me című tétel, amelyik olyan Kid Rock-ízű nyári slágerballada akart lenni, csak sosem tudja kifutni az ívét, mert egyszerűen a németek túlbonyolítják. Hol punkosan begyorsul, hol töredezett ritmust kap: mindig megakad valahol félúton.

Tizenegy dal szűk háromnegyed órában: nem hosszú játékidő, de érdekes módon a vége felé már annak éreztem. Ez a stílus igencsak szűk eszközkészlettel rendelkezik, melyet az elmúlt negyven évben alaposan kiismerhettünk. Ahhoz, hogy a színtéren egy új, fiatal csapat berobbanhasson (ha erről még egyáltalán beszélhetünk 2016-ban), ahhoz egy kiváló énekessel kell rendelkeznie és valami eszement, őrült dinamizmussal kell tolnia a nyers, pimasz rock'n rollt. Nos, az első követelmény kipipálva Timmy Rough személyében, de a második tényezővel még akadnak gondok. Le kell még tisztulnia a csapat saját stílusának, mert sok mindenbe belekaptak, de valahogy nem érzem azt az egyedi ízt, amely csak az övék. Egy szám erejéig talán sikerült ezt megvalósítaniuk, mégpedig a Try (And You Know Why) című tételben: itt végre sallang- és díszítésmentes rock'n rollt nyomnak, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Jók ezek a számok, de még a hard rockon belül sem kiemelkedőek. Tisztes iparosmunka a "Dead Man's Voice": nagyon is kellemes hallgatnivaló, de egyszer sem indult be a lábam a ritmusára. Valahogy nagyon dögös hard rock és rádióbarát is akar lenni, márpedig ez nem fog menni egyszerre: a dalszerzésre kellene ráfeküdniük és el kéne hagyniuk a biztonsági zónájukat, mert végül is erről szól a rock'n roll, nem? 

8/10

the_new_roses_2015_official_press_1_2000px-300dpi_copyright_severin_schweiger.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr710418384

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.