ANGERTEA - Snakes In Blossom (2016)

2016. március 11. - Kovenant

angertea_cover.JPG

Húsz év és öt nagylemez: mindezt tizennyolc éve változatlan felállásban, ami valljuk be, szinte párját ritkítja nem csak a hazai, hanem a nemzetközi mezőnyben is. A szentesi Angertea új albuma, a "Snakes In Blossom" március 15-én jelenik meg a finn Inverse Records gondozásában: sokan számítottak erre a korongra, mely számos szakmai listán végzett 2016 leginkább várt hazai lemezeként. A zenekar szívességéből nem digitális promóként sikerült megbarátkozni a muzsikával, hanem a gyönyörű kiállítású digipak CD-t pörgettem sokszor otthon egy komoly hifi-rendszeren. Végre teljes pompájában és formájában befogadni egy produkciót igazi öröm, mert legyenek bármennyire is profik a különböző kiadók a promóció és marketing terén, semmi sem tudja pótolni azt, amikor egy lábdob vagy basszus amúgy szomszédriasztó módon rendesen megdörren.

Az Angertea az Ektomorf mellett a másik olyan magyar zenekar, melyet - gyakorlatilag megalakulásuk óta - divat, trend és/vagy kötelező a megfelelő világhírű külföldi banda kópiájaként leszólni, de legalább is negligálni. A mezőkovácsháziak esetében ez a Soulfly, a szentesieknél pedig a Toolról van szó. Ezek az analógiák szinte levakarhatatlan kellékei bármilyen róluk szóló híradásnak: aki nem hiszi, elég ha rájuk keres a neten.

Talán a két banda lenne az utolsó, aki tagadná, hogy a fentebb nevesített sztárcsapatok komoly és alapvető hatást gyakoroltak rájuk és aki ismeri a metal színteret, nem is vitatkozhat ebben velük. A kérdés ilyenkor mindig az, hogy a pályafutásuk elején még elnézhető és szinte természetes - fogalmazzunk így - zenei tiszteletadást sikerül-e az adott zenekarnak levetkőznie, szépen kialakítania a saját közegét, mondanivalóját, a csak rá jellemző, azonnal felismerhető zenei világot.

Végighallgatva a szentesi trió anyagát, alapvetően igent mondanék, bár azért maradtak bennem kérdések és fenntartások. Az Angertea zenéje lényegében a kilencvenes évek végében, a grunge stílusban gyökerezik, legfőképpen az Alice In Chain lebegősebb vonalát emelném ki, melyet alaposan bedurvít az a groove-os, de egyszerre kísérletezős, mondhatni progresszív modern amerikai metal, melyet a Tool képvisel. Kétségkívül agyas zene ez, tele eszement váltásokkal, néha egészen félelmetes zúzással és az egyik legmagasabb színvonalú instrumentális teljesítménnyel.

Komolyan mondom: amit az Angertea zenei alapját alkotó Peralta Miguel Angel basszusgitáros és Bárkai László dobos művel a korongon, annak hallatára már első alkalommal is csak bámultam. És itt korántsem öncélú villogásról, "én-még-ezt-is-meg-tudom-csinálni" típusú magamutogatásról van szó, hanem a dalok szó szerinti fundamentumáról: ez az összjáték, furcsa lüktetés adja meg az Angertea egyik alapvető jellegzetességét.

Persze Mihály Gergely énekes/gitáros hangszíne, orgánuma, továbbá szövegei (ezekről lentebb) azok, amik igazából karaktert adnak a produkciónak és az ének esetében valóban ül a Tool-párhuzam. Ez legegyértelműbben az elsőként kihozott kislemeznóta, a Sinking In Strain esetében mutatkozik meg: mintha a zenekar - ismerve az úgyis, óhatatlanul jelentkező ez irányú kritikát - fityiszt mutatott volna a kétkedőknek és kijött azzal - az egyébként hibátlan és libabőröztető hangulatú - dallal, melynek esetében leginkább ül az analógia.

Tíz dal sorakozik a lemezen, melyből kettő lassabb, líraibb tétel: az Aquarium csodaszép dallamaiban Sarusi-Kis Flóra énekel Mihály Gergely mellett és Csontos Péter (The Void) csellózik. Egészen hideglelősen gyönyörű tétel (csak jelzésképpen említem meg az Anathema nevét), mely a párkapcsolatok felbomlását követő törvényszerű eltávolodást, szomorú visszatekintést mutatja be. A másik ilyen szerzemény a The Moon Encounter, melyben Dióssy Ákos, a Kispál és a Borz billentyűse vendégszerepel: ez is hasonlóan elvarázsolt, zseniális darab.  

A dalszövegek nagyon mélyen, talán kissé túl mélyen is személyesek. Valódi, az életben nap mint nap előforduló emberi helyzetekről, érzésekről, kapcsolatokról ír Mihály Gergő, kizárólag egyes szám első személyben, de gyakran zavarba ejtőek ezek a szövegek: annyira kitárulkozóak és élesek, szinte hasítóak, hogy azt ilyen mértékben talán már nem igényelné a zene.

Az a dal, amit viszont szerintem totális hiba volt ilyen szöveggel felrakni az albumra, az a The Song For Vengeance. A nóta a teljes, kontrollálatlan, szinte patológiás gyűlöletről szól ember és ember között, ennek minden fizikai, agresszív következményével együtt. A szerzemény zeneileg korrekt és átadja a mondanivalót (talán itt a legfelismerhetőbb az Alice In Chains-hatás), de ezt sokkal szofisztikáltabb formában is ki lehetett volna fejezni: nem tehetek róla, de engem arcul üt ez a szövegből áradó primitív agresszió.

A korong általános hangulata egyébként is rettenetesen komor, mondhatni mizantróp. Nem tudom, hogy a zene hatására lettek-e ilyenek a szövegek, vagy pontosan fordítva: a személyes élmények és történések kényszerítették ki ezt a kegyetlenül rideg, hideg, éles megszólalást. Sokáig és sokat kell hallgatni, hogy a zenében rejlő szépségek előjöjjenek. Elsőre letaglozó élmény: a Tisza című záró tételben pedig a zenekar eljut a pszichedelikus metal legmélyére és csak tátogunk, amikor az album véget ér. 

Megszokhattuk már, hogy majd' minden Angertea albumra sikerül becserkészni egy világhírű vendégszereplőt, és ez most sincs másként. A másodikként kihozott Orange Machine című tételben Franz Stahl gitárszólózik egyet, aki jelenleg a Scream-ben, korábban pár évig pedig a Foo Fighters-ben zenélt (Jaksa Róbert az Ektomorf ütőse is feltűnik). Fogalmam sincs, hogy csinálja a csapat: a 2012-es korongon Billy Gould szerepelt, ha így haladunk, a következő albumon talán James Hetfield jön, nem tudom.

Zeneileg megkérdőjelezhetetlenül erős korong tehát a "Snakes In Blossom": egységes, komor hangulata elsőre megfogja a hallgatót és nehezen lehet ebből az atmoszférából szabadulni. Hallhatóan rengeteg munka van benne. A fentebb már említett szövegbeli problémám mellett egyetlen észrevételem maradt még, mely a recenzió elején felhozott analógiára utal vissza: bár az Angertea kétségbevonhatatlanul kialakított egy saját, kompakt zenei világot (Magyarországon egyedül vannak ezzel a muzsikával), én még mindig kicsit erősebbnek érzem annak a bizonyos zenekarnak a hatását a kelleténél, de ez legyen az én hibám, elvégre az egyik kedvenc bandámról van szó. 

8,5/10

angertea_promo.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1910418306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mézesmackócskácska 2016.03.12. 17:03:44

A szó legdurvább értelmében döbbenet... ez mindent felülír... de most tényleg... ez most végre egy olyan cikk volt amit nagyon megérte elolvasnom... döbbenetes ez a zene... nem tudom, hogy de nem nagyon tudok szabadulni a hatása alól... sőt kikerestem a zenekar korábbi albumait, és nem is tudom, hogy miért nem tudtam én erről eddig.... uhhhh.....

Felicium 2016.03.12. 19:29:06

Nekem megvan eredetiben az előző. Nagyon megéri hallgatni őket, nem gyakran csinálnak lemezt, de az mindig atom minőség! ;)