MOONSORROW - Jumalten Aika (2016)

2016. április 17. - Kovenant

moonsorrow_cover.JPG

Hetedik albumához érkezett a finn Moonsorrow: a Century Media április 1-én adta ki a pagan/folk metal banda új lemezét "Jumalten Aika" címmel (magyarul: Az Istenek kora). A stílusbesorolás véletlenül se tévesszen meg senkit: szerencsére a Moonsorrow zenéjének semmi köze a számomra a metal színtér legvállalhatatlanabb vadhajtásaként nyüzsgő lakodalmas/vendéglátós, köcsögdudás-tilinkós borzalomhoz (amúgy Korpiklaani módra). Tulajdonképpen a Moonsorrow mindig is finn népzenei, illetve világzenei hatásokkal átitatott epikus, szinte progresszív black metalt játszott, valahol az Enslaved és hangulatában az Amon Amarth között félúton. Ugorjunk hát fejest ebbe a talán sosemvolt, mitikus, történelem előtti világba!

Érdekes ellentmondás, hogy bár Skandinávia a posztmodern társadalomfelfogás és -építés furcsa és korántsem pozitív eredményeket hozó folyamatában a világ előtt gyakran három lépéssel jár és általában fejcsóválva (rosszabb esetben köhögésrohammal tarkított röhögéssel) szoktuk fogadni ennek vadabbnál vadabb fejleményeit (elég, ha - politikai felhangoktól mentesen - a gender és feminista ideológiára, az eszement állapotig túlhajszolt politikai korrektségre és a többi gyönyörűségre gondolunk, melyek meghökkentő gyümölcse például a férfiak számára az állva pisilés megtiltása az állami fenntartású intézményekben, valamint az állatokkal folytatott nemi élet engedélyezése iránti és annak diszkriminálása elleni tüntetés, hogy csak a szalonképesebbeket említsük), mégis pontosan ebből a világból érkezett az a zenei mozgalom, mely a gyökerek, a nemzeti tradíció kutatásában már a kereszténységet is negatív áramlatként értékeli és a pogány hitvilágban véli megtalálni azt az utolsó tiszta forrást, melyet még nem szennyezett be a világias rontás. 

Természetesen korántsem újdonság ez: a XX. század első harmadában (Istenem, milyen ártatlan idők voltak azok a polgári értékek szempontjából a maiakhoz képest!) már bizonyos Julius Evola olasz és Oswald Spengler német filozófus-írók megírták a maguk megoldását a Lázadás a modern világ ellen és A Nyugat alkonya című műveikben. Ezekben tulajdonképpen arra a konklúzióra jutottak, hogy a történelem során a valaha birtokolt tradíció elvesztése juttatta a modern embert ebbe a nyomorúságos, lelketlen állapotba. A tradíció, a hagyomány az ő értelmezésükben az isteni minőség, mely az emberben lakozik. Az isteni minőséghez szorosan hozzátartozik a mítoszvilág, a hősiesség, a bátorság, a férfiasság: azok az értékek, melyek - valljuk be - finoman fogalmazva ma már nem állnak a nevelés, a tanítás középpontjában. 

Tulajdonképpen ez a szellemi háttere a nyolcvanas-kilencvenes években indult black metal skandináv zenei áramlatának is, melyben a dicső viking múlthoz való visszatérés természetszerűleg találkozott a fenti irányzatokkal: a viking/pagan/folk metal oldalhajtásai aztán továbbvitték ezt a megközelítést, melynek szinte egyedüli stílusalapítója az 1995-ben létrejött csapat. Bár a viking tematika némileg féllábas, mivel a finnek nem ógermánok, hanem finnugorok, de sebaj, ezen az apróságon nem illik fennakadni. 

A finnek szándékosan mennek szembe a posztmodern realitásokkal: anyanyelvükön énekelnek, miközben lassan már a fél világon (nálunk is) az internetes híroldalakat is angol-hazai keveréknyelven írják, negyedórás, epikus szerzeményekkel támadnak, amikor az okostelefonoknak és a képtartalom-fetisizálásának hála senki figyelmét sem tudja húsz másodpercnél tovább semmi, még egy hárommellű macskáról szóló videó sem lekötni és olyan dolgokról énekelnek, melyek létezéséről egy mai tizenéves talán legfeljebb a Gyűruk Urából értesülhet. 

Ennyire ellentétes indíttatású környezetben a legkönnyebb megoldás a túlzott zenei csilivili használata lenne, melytől nem is tudja magát teljes mértékben megtartóztatni a csapat: a giccses, klisés, kvázi-gregorián énekek (melyek sámánisztikus rituálé aláfestőzenéjeként szeretnének funkcionálni) azonban még pont az elfogadható mértékig szerepelnek a dalokban.  

Öt dal majd' hetven percben: ez tényleg az a zene, amelyik megköveteli azt, hogy leüljünk mellé és kiszakítsuk magunkat a napi rutinból. Ha ez sikerül, akkor egy egészen varázsos fantasy-világba érkezhetünk: elmerenghetünk a régvolt dicsőségen, az ember és természet háborítatlan és harmonikus egymás mellett élésén, a család, a haza feltétlen tiszteletén és a kétség nélküli autoritás meglétén, mely nyílegyenes irányt szabott életünknek.

Aztán pittyeg a telefonunk, átutaljuk a parkolási díjat a mobilalkalmazás segítségével, válaszolunk egy-két céges e-mailre, esetleg kinyomunk néhány hülye képet magunkról valamelyik közösségi oldalra: ennyi jutott nekünk, felebarátaim, pedig lehettünk volna asszonyrabló-fosztogató vikingek is, a fene vigye el. Találkozunk a Valhallában!

9/10

moonsorrow_band.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1810418010

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zenevadasz 2017.02.13. 17:43:43

Nagyon tetszik a kritika megközelítése, jó ilyet olvasni :) A "hagyományos hősök" és Istenek áthelyezése modern köntösbe + degradálva, deszakralizálva - számomra is egy fontos téma, erről is írok már egy ideje (persze vázlat szintig jutott csak.)

Kovenant 2017.02.13. 18:03:01

@zenevadasz: Köszönjük! Reméljük, zenevadászként sok érdekes új együttest és albumot fogsz találni a magazinunkban.