Május 13-án jelent meg a Roadrunner Records gondozásában a norvég Kvelertak harmadik albuma "Nattesferd" címmel. Igen nagy várakozás előzte meg a kiadványt, hiszen a 2010-es berobbanásukat követően a csapat igazi underground áttörést vitt végbe, olyan rajongókat szervezve, mint James Hetfield a Metallicaból vagy éppen maga a norvég koronaherceg. A norvég nyelven éneklő (illetve üvöltő) brigád alapos meglepetést tudott okozni zenéjével, melyben keverte a black metal, a hardcore és a nyolcvanas évek rock'n rolljának (főleg a Guns N' Roses) zenei elemeit.
Harmadjára elsütni ugyanazt a poént nem igazán hálás feladat (mert a norvég hatosfogat nem csinál titkot belőle, hogy elsősorban viccnek, igazi bulizós rock'n roll bandának tartja magát és ne is vegyük őket túlságosan komolyan), ezért a Kvelertak, illetve a bagolyfejdíszt büszkén magán viselő Erlend Hjelvik némileg változtatott az eddig működő recepten.
A black metal elemeket szinte teljesen elhagyták (ha az eddigieket egyáltalán annak lehetett nevezni), egyedül a nyitó Dendrofil For Yggdrasil nótára lehet ezt a skatulyát ráhúzni blastbeatjei és tremoló riffjei okán. A korábbi Guns N' Roses hatásokat pedig egyértelműen átvette a nyolcvanas évekbeli Van Halen, illetve a többi glam-banda, no meg a hetvenes évekből a Rush és prog-rock. Minden eddiginél komplexebb, váltásokkal teli dalok születtek a korongra, de egy dolog állandó maradt, ez pedig a frontember kompromisszummentes, fejhangú hardcore-os üvöltözése.
Érdekes mindeközben, hogy a nótákból kiveszett a dallamos ének, mely korábban általában csordavokál formájában érkezett a refrének során (például a máig eszméletlen király Bruane Brenn tétel esetében). Így tényleg csak Hjelvik produkciója marad sorvezetőként és számomra a problémák itt kezdődnek a "Nattesferd" albummal kapcsolatban.
Gyakran az az érzésem támadt a dalok hallgatása közben, mintha két különböző lemezt tettem volna fel párhuzamosan: az egyik egy hetvenes évekbeli, kellemes gitár-rock zenekar középtempós, témázgatós, de jobbára ártalmatlan zenével teli albuma, a másik pedig egy kilencvenes évek eleji, New York-i hardcore punk csapat tesztoszteronnal teli bemutatkozása bő huszonöt percben ledarálva. Olyan kettősség képződött a zenei tartalom és az énekesi előadásmód között, mely már az összprodukciót rontja.
A témák, a riffek jók és érdekesek, kifejezetten dallamosak, sokszor még a Journey vagy a Blue Öyster Cult is eszembe jutott róluk, de ezeket egész egyszerűen megöli a végig rendkívül egyhangú, gyakran már szinte idegtépő rikácsolás. Ide tiszta ének kívánkozik, nem is kívánkozik, hanem szinte üvölt a nótákról, hogy valami rettenetesen hibádzik itt. Ráadásul az agresszív előadásmód sem passzol a számokhoz, hiszen azok kifejezetten visszavettek egy sebességgel és középtempós, körbejárós gitározgatás hallatszik, amolyan első korszakos Genesis módjára.
Míg az előző két album pörgősebb, rockosabb, bulizósabb számaihoz ez az énekstílus pontosan passzolt, sőt, tovább fokozta az őrületet, itt igencsak erőszakoltnak tűnik. Ráadásul ezek a dalok korántsem rövidek: jó öt-hatperces tételekről van szó, sőt, a Heksebrann egy kilencperces opusz, számtalan témaváltással, epikus atmoszférával, ahol már szinte várjuk, hogy mikor vág bele Peter Gabriel az egyik brit prog-rock klasszikus kezdősoraiba (az énektéma belépésére egyébként az ötödik percben számítsunk).
A másik gyengeség pedig pontosan itt rejlik: a Kvelertak egyszerűen túljátssza a dalokat. Végtelen riffismétlések, percekig tartó rá- és átvezetések, mindvégig kiszámítható középtempóban: néhány nótánál már tényleg azt éreztem, hogy egy időhurokban ragadtam, mint Bill Murray az Idétlen időkig című filmklasszikusban. És ezt az sem orvosolja, hogy maguk a témák, a dallamok jók: ha huszonötödjére halljuk egymás után ugyanazt a gitármenetet, akkor bizony elkezd rángatózni a szemünk és valahogy szűknek kezdjük érezni a helyiséget, amelyben tartózkodunk.
Lassabb, progresszívabb és dallamosabb is lett tehát egyszerre a Kvelertak, csak valahogy a memorizálható refrének, a lendület, az őrültség és a rock'n roll veszett el kicsit a "Nattesferd" dalaiból. Ehhez a (jócskán retro-ízű) zenéhez pedig egyszerűen már nem passzol Erlend Hjelvik mégoly szuggesztív előadásmódja sem. Kevesebbnek érzem a norvégok új korongját annál, mint amit kihozhattak volna belőle: arra pedig kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy az új számok hogyan fognak élőben megszólalni és a közönségre hatni. Gyanítom, hogy a koncertprogramot főleg az első két lemezzel fogják kitölteni.
8/10
