LACUNA COIL - Delirium (2016)

2016. június 03. - Kovenant

lacuna_coil_cover.jpg

Amit el lehetett mondani a zenekar és a kiadó irányából a rajongók felé az új Lacuna Coil album megjelenése kapcsán, az mind elmondatott, méghozzá rendkívül hangzatos és nagyívű kinyilatkoztatások formájában. Ilyenkor az emberben azonnal megszólal a képzeletbeli marketing-riasztó és egyből gyanakodni kezd. Mert mit is lehet kezdeni az olyan szerény mondatokkal, hogy "Ez a lemez nem egy új fejezet a Lacuna Coil nagykönyvében, hanem egy vadonatúj történet, amit csak most kezdünk el megírni." vagy hogy "Sosem éreztük magunkat ennyire felszabadultnak és kreatívnak, mint most a stúdióban!" illetve hogy "Minden idők legkeményebb korongján dolgozunk!". 

Aztán szép csendesen megérkezett május 27-én a Century Media kiadó gondozásában a nyolcadik sorlemez "Delirium" címmel, mégpedig egy, a zenekar számára nagyon is embert próbáló időszakot követően, melynek során három alaptag is távozott a bandából (Cristiano Migliore és Marco Biazzi gitárosok, valamint Cristiano Mozzati dobos). Ryan Blake Folden ütős és Diego Cavallotti turnégitáros érkezett pótlásukra, utóbbi azonban nem vett részt az album munkálataiban és hivatalos státusza is kérdéses még.

Hárman maradtak tehát a kezdeti időkből: Andrea Ferro férfi- és Cristina Scabbia női énekes, valamint Marco Coti Zelati zenei mindenes, aki a basszusgitárért, a gitármunkáért és a szintetizátorokért/samplerekért is felelt a stúdiózás során. Ekkora vérveszteség ritkán szokott jó dolgokhoz vezetni, de az olaszok becsületére legyen mondva, hogy semmiféle minőségi megcsúszást nem lehet észrevenni a korongon: háromnegyed órányi tökéletesre csiszolt popmetalt kapunk tizenegy tételben, és akik rajongói ennek a stílusnak, azok számára kizárt a csalódás.

Még az is igaznak bizonyult utólag, hogy keményebb lett ez a lemez, mint az előző kettő-három. Andrea Ferro sokkal nagyobb súllyal szerepel most a dalokban és kifejezetten agresszívra vette a figurát: ráadásul az ő sávjai alatt gyakran tördelt, szinte djentes gitárzúzások hallatszanak, így újabb modern ízekkel bővült a Lacuna Coil-arzenál. 

Rendkívül érdekes észrevenni, hogy az olaszok mennyire figyelnek a legújabb zenei trendekre és mennyire (szinte kényszeresen) próbálnak lépést tartani a legújabb előadókkal. Erre a legegyértelműbb példa a Ghost In The Mist című tétel: ez egy igazi vegyesfelvágott. Ha a női éneket és dallamokat kivesszük, egy teljesen korrekt modern popnótát kapunk, melyet simán bevállalhatna akár Ellie Goulding is egy kevésbé sikerültebb napján. Még Cristina Scabbia manírjaiba és hangképzésébe is számos olyan elem és megoldás vegyült, amit gondolom szakmányban tanulnak a karrierről álmodó, reménybeli sztárok a különböző amerikai stúdiókban és kurzusokon (ehhez elég meghallgatni a You Love Me című dal kezdősorait). A verzéket, melyek alatt Andrea Ferro hozza a tesztoszteron-vezérelte megoldásokat, a különféle -core stílusokból ismert poliritmikus gitárriffek támogatják, amúgy Fallujah vagy korai Tesseract módjára.

Ugyanez köszön vissza a My Demons című, illetve néhány további dalban is (Ultima Ratio, Claustrophobia, stb.), talán túlságosan sokszor is: mintha most ez lenne a sorvezető vagy szabásminta, mely alapján dolgozott a csapat. Nagyon hasonló felépítésű és dallamvilágú tételek sorakoznak itt: külön-külön mindegyik nagyon rendben van, veretes profi munkák, csak nem igazán tudunk utólag megkülönböztetni közülük egyet sem.

Kíváncsiságból visszahallgattam a csapat 1999-es bemutatkozó albumát, mert a Lacuna Coil zenekarra még mindig gothic metal bandaként hivatkoznak szinte mindenhol. Egészen elképesztő az a változás, melynek eredményeképpen egy kifejezetten európai jellegű, hagyományos metal ízekkel operáló olasz brigádból egy amerikanizált, kommercializálódott, teljes mértékben modernizált és steril együttes kerekedett ki 2016-ra.  

Minden grammra ki van mérve, semmibe sem lehet belekötni, mégis: mindezt már hallottuk máshol másoktól. Sokadig hallgatás után azonban rájöttem, hogy mi az igazi problémám a lemezzel. Pontosan azt szeretem a rock/metal zenében, hogy nem a popzene megoldásaival él, ha tetszik, egy gyökeresen más esztétika szerint alkotnak ezek a bandák. A Lacuna Coil azonban semmi mást nem csinál, mint popzenei dallamokat és megoldásokat támogat meg metalklisékkel. Pontosan ez a receptje az Amaranthe nevű kulturális atomcsapásnak is. Az a tény pedig, hogy az egykor a The Gathering nevű csodazenekar mellett emlegetett Lacuna Coil ma már teljesen elhagyta azt a pályát és teljesen máshol futja köreit, sok mindent elárul a rock/metal műfaj népszerűségének permanens csökkenéséről is.

Egyetlen nótát azonban kötelező kiemelni, mely pozitív értelemben ki is lóg a korongról: ez pedig a rendkívül hangulatos, utaztatós atmoszférájú Downfall, melyben Myles Kennedy, az Alter Bridge mindenese szólózik egy kegyetlenül eltaláltat. Egyébként pedig: csak a szokásos üzletmenet.

7/10

lacuna_coil_band.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9110417692

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.