INTER ARMA - Paradise Gallows (2016)

2016. július 19. - Kovenant

inter_arma_cover.jpg

A magasművészetek tömegvonzó képessége valamikor a második világháború végével szűnt meg, körülbelül a XX. század közepén. Míg addig lelkes rajongók vagy éppen ellenkritikusok tüntetéseket és utcai balhékat voltak képesek és hajlandók kirobbantani egy-egy kiállítás megnyitója kapcsán, illetve társadalmi eseményszámba ment szinte minden opera vagy versenymű bemutatója, a nagy világégés lezárultával ezek helyét és súlyát teljes mértékben átvette a popkultúra. Sokak számára Bartók az utolsó még úgy-ahogy befogadható komolyzenei szerző, az utána következők már csak értelmetlen és érthetetlen zajt voltak képesek összehegeszteni. Ugyanígy a posztmodern képzőművészet is inkább már csak élcelődés, illetve internetes mémek tárgya, mintsem a műélvezeté.

Ma pedig - kis túlzással - a modern képzőművészek a galériáknak, aukcióknak és az ezeket befolyásoló műkritikusoknak alkotnak, egyáltalán nem céljuk, hogy bekerüljenek abba a kánonba, melynek tartalmára kíváncsi turisták százezrei zarándokolnak egyik európai város múzeumából a másikéba. A komolyzene pedig tulajdonképpen megszűnt, holt anyag, a folytonossága jó ötven-hatvan éve megszakadt, mivel alkotói teljesen elveszítették a kapcsolatot a befogadó közeggel.

Valami ilyesmi játszódik le kedvenc könnyűzenei színterünk, a metal háza táján is. A mezőny egyik része menthetetlenül beleragadt a szinte tribute/cover-szerű hozzáállásba, tudatosan és kéjes örömmel játszik harminc-negyven-ötven évvel ezelőtt kialakított stílusban dalkópiákat, míg a progresszivitást fontosnak érző és az eredetiségért küzdeni és tenni akaró bandák elmentek egy olyan szélsőséges, hallgatóriasztó irányba, melyet követni legfeljebb csak a hasonszőrű zenészek, szakírók, illetve saját családtagjaik és közvetlen szomszédaik, no meg esetleg a fodrászuk hajlandó (ámbátor az utóbbiak őszinte zeneélvezete erősen megkérdőjelezhető).

Ódákat lehet zengeni ezekről a fantasztikusan újító, zseniális lemezeket készítő zenekarokról, fel lehet tenni őket különböző év végi listákra, miközben átlagban tizennégy fizető vendég látogatja tömött sorokban fellépéseiket, már a meghívott, és a meghívásnak ellentmondani nem merő haverok, rokonok (no meg a fodrász) mellett. A minden színtéren jelenlevő, és magukat csúcsragadozónak képzelő elitisták pedig letörölhetetlenül fensőbbséges mosollyal legyintenek a kommerszre, a lakossági rockzenére, mert az a prolik tápláléka, akik úgysem érthetik az igazi művészetet.

Óhatatlanul megfogalmazódik egyszer (mert meg kell, hogy fogalmazódjon) a hasonló indíttatású alkotókban a kérdés: miért nem kíváncsiak rám többen, és másokra miért? Önmagában jó-e a zeném, ha a "Külvárosi fojtogatók" fanzine (sőt, ha számos neves szaklap) lelkesült recenziókat ír minden megmozdulásomról, de közben még az anyám is inkább elutazik Kenyába kéthetente pénteken, ha fellépünk a sarki klubban? Lehet-e figyelmen kívül hagyni ilyen mértékű közönyt? És tényleg kiváló-e a Nightwish, csak mert milliószámra fogynak az albumaik? Van-e közvetlen összefüggés a kézzelfogható, a hallgató által bizonyítottan (azaz lemezvásárlás vagy koncertlátogatás által) jelzett anyagi siker és az adott művészi produkció színvonala között? 

E hosszas bevezető után térjünk vissza az idén éppen tízéves amerikai Inter Arma harmadik albumához, mely a Relapse Records gondozásában jelent meg "Paradise Gallows" címmel július 8-án. Egy igazi monstrummal van dolgunk: kilenc tétel bő hetven percben, bőven telepakolva tízperces darabokkal. A csapat három zenei stílus keresztmetszetében alkot: itt van mindjárt a hatvanas évek végi, Allman Brothers Band ihlette, ikergitáros southern rock, a hetvenes évek - jórészt - brit prog-rockja, illetve a death metallal vegyített sludge/doom. Impozáns és egyben igen merész keverék ez, kérdés, hogy mennyire sikerült érdemben összehangolni és önálló karaktert faragni a nótákhoz.

Három-négy napja gyűröm már a lemezt és sajnos azt kell, hogy mondjam, nem teljes mértékben sikerült. Élesen kettéválik a korong, nem pusztán a stílusában, de számomra a befogadhatóságában is. Az anyag gerincét adó négy nóta (An Archer In The Emptiness, a zseniálisan induló, de aztán a semmiben céltalanul elvesző Transfiguration, a rettenetes belassult, málházósan súlyos Primordial Wound és a lemez vége felé pakolt Violent Constellations) hallatán én legszívesebben kifutnék a világból. Számomra egy album értékessége attól függ, hogy érzek-e késztetést az újabb és újabb meghallgatásához. Elvégre ezért készülnek a zenei produkciók, hogy meghallgassuk őket. Nos, az atonális, ólomsúlyú, csigalassú, soha véget nem érő dalok, melyekben disszonáns riffek és maratoni gitárgerjesztések horzsolják az agyamat, mellette pedig Mike Paparo bömböl, rikácsol és hörög, illetve présel ki magából általam eddig nem nagyon hallott effektusokat, nem sarkall az ismétlésre. 

És hiába érzem, hogy egyedi a dolog, hogyha legszívesebben elmenekülnék a hangszóró közeléből is. Ezek a tételek nem pusztán hidegen hagynak, hanem ennél rosszabb a helyzet, taszítanak. Pedig kifejezetten pártolom a progresszivitást, az egyediségre való törekvést, de vannak olyan egyedi dolgok is, melyek nem kiáltanak követők után. 

A lemez másik fele pedig mintha egy teljesen más zenekar produkciója lenne: semmiféle szerves kapcsolódást nem találunk a fentebb említett nótákhoz. Ezeknél viszont le kell borulnom a zenekar teljesítménye előtt. A stoneres The Summer Drones a maga pszichedelikus hangulatával, hipnotikus lüktetésével zseniális, a nyitó instrumentális Nomini és a záró, szomorkás southern/country rock Where The Earth Meets The Sky is telitalálat. Az ének nélküli Potomac a Nomini témáit és dallamait folytatja zongorával, szinte filmzeneszerűen, epikusan kibontva, és a jóféle Hammond-orgona is tiszteletét teszi a dalban, de a legfantasztikusabb a csodálatos gitárszóló a zárórészben. 

Az album koronaékszere azonban a majd' tizenkét perces címadó The Paradise Gallows: igen erős Pink Floyd-tiszteletadás ez, amúgy Shine On Your Crazy Diamond módra, tiszta énekkel párosítva. Természetesen egy ilyen dalóriáshoz méltóan többszöri tempó- és hangulatváltás is szerepet kap a nótában és végre itt a zenekarnak sikerül elérnie - a kontraszt segítségével - azt a súlyosságot, melyet a korábbiakban nem.

Nagyon vegyesek tehát a benyomásaim: bár a death/sludge/doom zene igen közel áll hozzám, az Inter Arma ilyen jellegű dalai - minden elismert egyediségük és progresszivitásuk ellenére - nem tudtak lenyűgözni, míg a prog/southern rock irányt telitalálatnak érzem. Természetesen a hangszeres teljesítményről és a hangzásról ilyen szinten felesleges lenne hosszabban írnom: mindkettő világszínvonalú. Az utóbbi kellően súlyos és mély, de mégsem a mostanában oly divatos digitális, jéghideg csikorgás, hanem kellemes és kiegyensúlyozott, az utóbbi kapcsán pedig kötelező kiemelni T.J. Childers dobos elképesztően ötletes és invenciózus játékát.

7,5/10

inter_arma_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3410417354

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pistike66 2016.07.21. 14:52:55

Zseniális, nálam 10/10.