HAMMERS OF MISFORTUNE - Dead Revolution (2016)

2016. augusztus 01. - Kovenant

hom_cover.jpg

A San Francisco-i Hammers Of Misfortune a kilencvenes évek közepén indult még Unholy Cadaver néven John Cobbett gitáros vezetésével és a kezdetektől fogva igen eklektikus zenével állt elő. Természetesen azóta rengeteg tagcsere kísérte pályájukat, de már a hatodik albumuknál járnak, azaz meglehetős rendszerességgel, három-öt évente jelentkeznek új anyaggal. Július 22-én jelent meg a Metal Blade gondozásában a "Dead Revolution", melyen a hetvenes évek klasszikus, elsősorban brit ihletettségű progresszív rockzenéjét ötvözik a nyolcvanas évek NWOBHM jellegű heavy metal riffelésével.

Érdekes, hogy minden olyan banda esetében, mely tudatosan idézi vissza a múltat, mindig megnevezhetünk egy adott zenekart, melynek dallamai és megközelítése egyértelműen visszaköszönnek a zenéjükben. A Hammers Of Misfortune esetében ez a Peter Gabriel énekes vezette Genesis, mely a hetvenes évek első felében egészen zseniális alapműveket tett le az asztalra. Bár a briteknél Steve Hackett személyében egy kivételes tehetségű gitáros játszott, mégis Tony Banks billentyűs hangszere adta meg a csapat igazi karakterét.

Az amerikaiaknál szintén jelen van a billentyűs játék: a Hammond-orgonát Sigrid Sheie kezeli, azonnal visszahozva ezzel a hetvenes évek domináns hangzását, azonban mégis Cobbett gitárjátéka és súlyos riffelése, valamint Leila Abdul-Rauf másodgitárossal megvalósított ikerharmóniái jellemzik leginkább az együttes világát.

Joe Hutton énekes hangszíne és dallamai a Gabriel-féle iskolán alapulnak, de a Hammers Of Misfortune zenéje nem olyan komplex és szerteágazó, mint a Genesisé volt. Nincsenek itt ultratechnikás tekerések és virtuóz varázslások: a gitárok mindig súlyt és mélységet adnak a daloknak és nagyon ritkán kerülnek igazán előtérbe. 

Cobbett promóciós anyagokban szereplő megjegyzése igen találó: szerinte a csapat zenéje túlságosan progos a metalosoknak és túlságosan metalos a prog-rock rajongóknak. Érezheti ő is ezt: gyakran olybá tűnt nekem, mintha egy "Nursery Cryme" vagy "Selling England By The Pound" korszakbeli Genesis dalválogatást hallgatnék, csak éppen mintha egy tehetséges gitáros szépen odapasszintott volna egy plusz gitársávot a nóták alá, melyben keményen tolja a metalriffeket.

Mivel a kedvenceim között is kiemelt foglal el a Genesis és az a világ, melyben olyan bandák zenéltek, mint a Camel, a Gentle Giant, a Yes vagy éppen Van der Graaf Generator, nagyon szívesen hallgatom ezt a fajta muzsikát, de természetesen muszáj megjegyeznem, hogy ismét csak egy retro-megközelítésű, kifejezetten derivatív zenét játszó együttessel van dolgunk. Negyvenöt évet kell visszamennünk az időben ahhoz, hogy ennek a zenei közegnek a gyökeréig hatolhassunk. 

A Hammers Of Misfortune tökéletesen elsajátította ennek a stílusnak minden csínját-bínját, de óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, hogy mi a relevanciája ma ennek a zenének? Miért nyúl vissza egy hallhatóan tehetséges és tökéletes instrumentális tudással felvértezett brigád a nemzetközi olajválságot megelőző időkig? 

Mégis, jó ezeket a nótákat hallgatni, de ne várjunk azért csodákat. Van itt minden: nagyívű melódiák, változatos hangszerelés, egy komplett kis világ, melyet jóleső érzés bejárni, bár mindig minden ismerős, tulajdonképpen automatikusan lehetne sorolni azokat a számcímeket, melyek beugranak egy-egy dallam vagy refrén hatására. Talán a Flying Alone című tétel az, amelyik gyorsasága és agresszivitása okán kilóg egy kicsit a korongról: ez egy igazi headbangelős dal, a Hammond hangja, no meg Cobbett gitárja révén nekem még az első két Edda-korong is az eszembe ötlött. 

A záró Days Of '49 egy igazi amerikai folk-klasszikus, melyet Bob Dylan és a Fairport Convention is feldolgozott már évtizedekkel korábban. Teljesen elüt az egyébként igen egységes album hangulatától és igazán a célját vagy szerepét sem értem itt. A héttételes, bő háromnegyed órás lemez jobb lezárást érdemelt volna, akár egy klasszikus ballada vagy - ha már progresszív rock a választott keret - egy jó negyedórás minieposz képében.

Még egy negatívumot kell megemlíteném: a zenekar szerint minden stúdiós varázslást kerültek a felvételek során és céljuk egy organikus, autentikus hangzás megteremtése volt. Nos, én csak a promóanyag alapján ítélhetek, azon pedig egy rendkívül dinamikátlan, agyontömörített és -kompresszált megszólalás köszönt vissza. Remélhetőleg ez a fizikai hangzóanyagokon nem így van, mert ez a zene nem ezt érdemli.

Összességében tehát egy érdekes, ámbár nem forradalmi megközelítésű, kellemes hallgatnivalót kínál a Hammers Of Misfortune friss korongja: a progresszív rock szerelmeseinek nagyon is ajánlott az anyag. Azonban a progresszív szó itt szigorúan csak stílusjelző: nehéz is lenne progresszivitásról beszélni egy negyvenöt évvel ezelőtti korszak felidézése kapcsán.

8/10

hom_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7510417272

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.