IN MOURNING - Afterglow (2016)

2016. augusztus 02. - Kovenant

in_mourning_cover.jpg

Amikor már azt hinnénk, hogy a dallamos/progresszív death metal nem okozhat számunkra több meglepetést, mindig bele tudunk futni olyan zenekarokba, melyek komolyan veszik a zenei határok feszegetését, a folyamatos megújulás iránti vágyat és kitartóan dolgoznak azon, hogy az általuk otthonnak tekintett stílus keretei között olyasmit alkossanak, ami csak a mában születhetett meg és nem korábbi, már letűnt trendek felé kanyarodik vissza. A svéd In Mourning május 20-án jelentette meg negyedik soralbumát "Afterglow" címmel az Agonia Records gondozásában, mely a fentiekben felsorolt minden követelménynek eleget tesz és az év egyik legerősebb metal albuma is egyben.

A svéd zenekar 2000-ben alakult, pontosan akkor, amikor a göteborgi indíttatású dallamos death metal elért pályája és sikerei zenitjére, melyet követően folyamatosan vesztett eredetiségéből, kreativitásából és ezzel párhuzamosan népszerűségéből is. Ha képesek lennénk visszamenni az időben és az "Afterglow" albumot letennénk valamikor 1995 környékén mondjuk Björn Gelotte elé, kizárt dolog lenne, hogy felismerné abban szeretett stílusát és minden bizonnyal kétkedve fogadná ezt a zenei kavalkádot.

A melo-death ugyanis tényleg csak egy keret az In Mourning számára, melyek közé számtalan kortárs metal hatást és megoldást zsúfol bele, miközben majdnem teljes sikerrel gyúrja össze azokat egy egységes megszólalássá. Sokan és sok fórumon hangoztatják (sőt, maga a kiadó is ezt tartja érdemesnek kiemelni), hogy az Opeth által üresen hagyott progresszív death metal trónját az In Mourning hivatott elfoglalni. Kétségtelen, hogy Mikael Åkerfeldt kétezres évekbeli lemezeinek hatása ott áramlik a svédek ér- és nyirokrendszerében: számtalan megoldás, valamint Tobias Netzell énekes/gitáros hörgése is mind erről tanúskodik.

De van egy másik skandináv csapat is, mégpedig a Katatonia, mely legalább ugyanilyen módon érhető tetten az új albumon: a tiszta ének, konkrét dallammenetek vagy hangszerelési ötletek utalnak vissza a melankólia mestereire és az atmoszférát is hasonló módon teremtik meg, mint Jonas Renkse-ék.  

Tovább folytatva a sort: Tobias Netzell harmadik hangfekvése a szinte metalcore-os üvöltés és ezt érzem a legkevésbé a zenéhez passzolónak (lásd a nyitó Fire And Ocean című számot). A Below Rise To The Above tételben pedig újabb meglepetés érkezik, mégpedig a tördelt, kifejezetten djentes riffelés képében, ami ismét kellemesen megbolygatja az összképet, ráadásul a poliritmikus ütemek kellően modern megszólalást kölcsönöznek a dalnak.

Végül pedig meg kell említeni a mostanában oly divatos post-metal elemeket is: a visszhangos, akkordbontogatós gitármenetek, illetve a hozzá passzoló álmodozós énektémák tökéletesen hozzák ezt a fajta poszt-modern, nagyvárosi, búsulós zenei hátteret. A rettenetesen szigorúan és agresszívan induló Ashen Crown a középrészétől vált át erre az atmoszférára és a svédek egészen szenzációsan bontják ki azt a dal végére a tökéletes érzelmi és zenei csúcspontig.

Mindazonáltal nem minden fenékig tejfel: két ponton érzékeltem hiányosságokat, melyek hosszabb távon talán fárasztóvá tudják tenni a szűk egyórás anyag befogadását. Egyrészt a lemez hangzása egész egyszerűen nem jó: kásás, tompa, iszapos és nem segíti az atmoszféra megteremtését, hanem éppen ellenkezőleg, monotonná, egysíkúvá, dinamikátlanná teszi a nótákat, melyek részben emiatt is hajlamosak egybemosódni.

A másik észrevételem már a zenei tartalomra vonatkozik. Mindig veszélyes, ha egy zenekar ennyi stílust és hatást próbál egybegyúrni: egészen kivételes dalszerzői tehetség szükségeltetik ahhoz, hogy ebből ne kerekedjen ki valamiféle szemet/fület bántóan csillogó kavalkád. Úgy érzem, ez nem sikerült most tökéletesen: mivel hosszú, nyolc-tízperces dalok kerültek a korongra, a svédeknek van idejük és lehetőségük a számonkénti akár többszörös hangulat- és tempóváltásra, de ez alkalommal talán már túlzásba is estek. Számos esetben annyi téma és stílus kerül bele a levesbe, hogy a nóták mintha elvesznének a labirintusban: nem tartanak sehová, az alkotórészek nem illeszkednek hézagmentesen és bár, sosem kellemetlen vagy zavaró az eredmény, kissé céltalannak éreztem ezt a folyamatos zsonglőrködést.

A két legsikerültebb tétel és az album csúcspontjai is egyben a már említett Below Rise To The Above, illetve az önálló minieposszá kerekedő, tíz perc feletti The Grinning Mist. Itt tényleg hibátlan dalokról van szó, melyekben minden a helyén van és a szándék tökéletes megvalósulást eredményezett. 

Ezek az ellenvetések szerencsére érdemben nem csorbítják az "Afterglow" megítélését: egy rendkívül invenciózus, nagyívű albummal álltak elő a svédek és ők végre komolyan vették a progresszivitás szót. Nem stílusidegen összetevőkkel, hanem a metal eszköztárával dolgoztak, mégpedig azt nagyon magas fokú zeneiséggel párosítva. Kiemelkedő teljesítmény, a hibáival együtt. 

9/10

in_mourning_band.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8210417260

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tipeti 2016.08.06. 09:10:09

Vártam nagyon ezt a lemezt, mint ahogy a kritikát is. Nagyon egyetértek Veled amiket írtál. Az eddig megjelent 4 lemez közül nekem a The Weight of Oceans az abszolút kiemelkedö alkotás. Ha mondjuk arra adnék 9,5-10 pontot, akkor ez max 7,5-8-as lenne nálam. Véleményem szerint az a 9,5 pont erre az anyagra túl sok.....de ez csak egy apró észrevétel. A kis hiányosságok ellenére nagyon tetszik, sokat hallgatom....

Kovenant 2016.08.06. 11:55:28

@tipeti: Azért lett végül 9 pont, mert minden apróbb hiányossága ellenére messze az átlag feletti a zeneisége, a dallamok, az egész produkció. Nem tökéletes, de nagyon jó, nálam is bennragadt a hallgatnivalók között.