Rozsdagyár

SABATON - The Last Stand (2016)

2016. augusztus 19. - Kovenant

sabaton_cover.JPG

A svéd Sabaton szépen lassan építkezve az elmúlt évtizedben az európai (power) metal egyik legkeresettebb előadójává vált, masszív lemezeladásokkal és elképesztően sikeres turnékkal a zsebében. Kétévente jelentkeznek aktuális anyagukkal, ezek pedig mindig tartalmaznak egy-két olyan dalt, melyek szabályos rockhimnusszá avatódnak a fesztiválokon, lojális rajongótáboruk pedig kitartóan követi őket. Nem lesz ez másként az augusztus 19-én a Nuclear Blast gondozásában megjelenő nyolcadik, "The Last Stand" címet viselő korongjukkal sem: el is lehetne intézni a lemezt annyival, hogy egy újabb tipikus, a végletekig kidolgozott Sabaton-album született és valójában nem is tévednénk igazán nagyot.

A csatametal kifejezést, illetve az egész hadtörténeti tematikát tulajdonképpen szabadalmi védettség alá helyezhetné Joakim Brodén énekes, billentyűs és Pär Sundström basszusgitáros, akik mára egyedül maradtak alapítóként az egykor öttagú, közeli barátok által létrehozott bandából. A "The Last Stand" szintén konceptalbum lett: minden dalában egy-egy hősies helytállást, az utolsó töltényig tartó küzdelmet örökítenek meg. Az utolsó szamurájlázadástól kezdve a skót függetlenségi harcokon keresztül az angol-zulu háborúkig bezárólag találunk itt mindenfajta csatározást, meghatározva ezzel a zene stílusát is: ez bizony a legepikusabb, legheroikusabb és egyben legslágeresebb európai power metal, amit a Battle Beast tavalyi albuma óta hallhattunk (lemezkritika ITT).

Nem véletlenül érdemes megemlíteni a finnek nevét: egyrészt turnéztak ők együtt korábban is, másrészt pedig  a Battle Beast dallamai és gyakran hangszerelési megoldásai többször is visszaköszönnek a dalokban. Nevezhetnénk ezt kicsit rockosított euro-popnak is: a címadó The Last Stand és a záró páros, a Winged Hussars, de különösen a The Last Battle például tipikusan olyan nóták, amiket a nyolcvanas években gyakran hallhattunk B. Tóth László Poptarisznya elnevezésű slágerrotációs rádióműsorában.  

A meglepően rövid (a három feldolgozás bónusztételt nem számítva harminchét perces) album gerincét a jól ismert, gyorsabb, kórusokkal végigvezetett dalok adják, amolyan Helloween-Wisdom módra. Aki szereti ezt az európai ízű power metalt, annak kizárt, hogy csalódást okozzanak ezek a tételek: Peter Tägtgren producer nagyon tiszta, kellemes hangzást varázsolt a banda alá, ami szinte simogatja a hallgató fülét, egyúttal viszont pont a húzást, a dinamikát, a súlyt veszi el teljesen az anyagból és a gitárokat szinte keresni kell a dalok mélyén. Ráadásul ez eléggé ellentmondásban is áll az egész korong mondanivalójával és szövegvilágával. 

Sokszor utaltunk már rá, hogy a mai svéd metalosok zenéjében érdekes módon mindig visszaköszön az ABBA dalszerzői öröksége, a hihetetlen slágerérzékenység, az ismert dallamfordulatok értő felhasználása. Most a The Lost Battalion című dalban (értelemszerűen az énektémákban) fedezhető fel a slágergyáros négyes hatása: nincs is ezzel baj, csak hát mégis egy metalanyagról van szó és számomra nem egyértelmű, hogy annyi nagy előd közül miért éppen az ABBA merül fel inspirációként. 

Van viszont két nóta, ami tökéletes, százszázalékos telitalálat: ezek pedig a kislemezdalként előzetesen már kihozott és a jelen recenzióba is beszúrt Shiroyama, de különösen a Blood Of Bannockburn. A Shiroyama ismét egy Battle Beast-féle europop tétel, annak viszont tényleg zseniális, ráadásul olyan húzása, tempója van, hogy az ember automatikusan mozogni kezd rá (nekem a lábam meg a fejem indult meg, az olvasói tapasztalatokat a kommentek közé várjuk).

A skót szabadságharcról szóló dal viszont stílusosan a skótduda-, illetve Hammond-orgona betéttel, no meg a piszok módon eltalált dallamaival vett le a lábamról. Ilyesfajta slágert még nem írtak a svédek: hangszerelési és dalszerzői csillagos ötös jár érte. Talán kiderült már, hogy nem rajongok igazán az euro-powerért, de a Blood Of Bannockburn hallatán azonnal jókedvem támad és a dal úgy telepakol energiával és tettrekészséggel, mint egy extra adag fekete tea. Ha van esze a menedzsmentnek, akkor ezzel a nótával mindenképpen megpróbálkoznak bejutni a rádiókba (bár illúzióim nincsenek a rádiós műsorszerkesztők rockfóbiájával kapcsolatban).

Összességében tehát a Brodén-művek hozták a szokásos minőséget: profi módon megírt és kivitelezett dalcsokor ez, a folyamatos építkezésre, a rajongói tábor zenei igényeinek kielégítésére tökéletesen alkalmas, de nagy csodát nem kell várni tőle. Rövid lett, egy picit biztonsági játék is, de attól még nagyon is kellemes hallgatnivaló. Érdekes megfigyelni, hogy a csapattól 2012-ben dezertált négy zenész által összegrundolt Civil War albuma (lemezkritika ITT), bár szinte fénymásolóval próbálta reprodukálni anyabandáját, mennyivel gyengébb és felejthetőbb. Aki pedig ettől az egész Sabaton-vonaltól idegenkedik és értetlenül áll a banda sikerei előtt, annak mindenképpen a Blood Of Bannockburn meghallgatását ajánlom, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog.  

8,5/10

sabaton-band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5110427124

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása