Tizedik albumához érkezett a svéd progresszív metal csapat, az Evergrey: mindennél többet elmond a zenéjükről, hogy húsz éves karrierrel a hátuk mögött nem igazán akadt követőjük vagy - ne adj' Isten - utánzójuk. Tom S. Englund frontember egyedi hangja, valamint a riffek, szólók színvonala valami olyan minőséget képvisel, illetve hozott létre az elmúlt két évtizedben, melyet nem sikerült reprodukálnia a fiatalabb pályatársaknak. Az AFM Records gondozásában szeptember 9-én érkező "The Storm Within" esetében sincs ez másképp: egy-két mozzanattól eltekintve ez egy szinte tökéletes metal album, jelzők nélkül.

A svédek zenéje tulajdonképpen a hagyományos, főleg amerikai power metal (tehát kizárva az euro-teuton power minden negédességét), illetve az angolszász progresszív rock (Fates Warning, kilencvenes évekbeli Marillion) vonalán mozog dallamvilágában, de meglepően modern köntösbe bújtatva. Egészen váratlan tud lenni, hogy a gitárok gyakran szinte a mai fiatal bandákra hajazóan mélyre hangolva zúznak, a szintetizátor pedig nemritkán a kortárs popzenéből kölcsönzi effektjeit/hangszíneit. 

Englund hangja néha engem Peter Gabrielre emlékeztet, de leginkább Steve Hogarth ugrik be, ha már mindenképpen párhuzamot kéne keresnem. De ez merőben felesleges: igazi rocktorokról van szó, aki a mostani színtéren az egyik legritkább dologra képes. Valódi érzelmeket képes kifejezni előadásával, dallamaival, szövegvilágával és ez valóban teljesen egyedivé teszi az Evergrey albumait. Ebben az értelemben inkább hagyományőrző a megközelítésük: sokkal inkább rokonaik ők a hetvenes-nyolcvanas évek dalközpontú, emberibb bandáinak, mint a kétezres évektől mind inkább teret nyerő, a hangszeres tudás technikai versenyében egymást felőrlő, mind extrémebb és mechanikusabb metal csapatainak. 

A svédek zenéjének másik jellegzetessége, hogy mind dallamaikban, mind pedig szövegeikben messze kerülik az eszképista, fantasy vagy sci-fi témákat. A legbrutálisabban őszinte, mélyreható, az emberi lélek húsba vágó problémáival foglalkoznak és ez kölcsönöz egyfajta sötét vagy borús hangulatot a lemezeiknek. Nem céltalan melankóliáról van szó, mert a hallgató jobb hangulatban áll fel a lejátszó mellől az album meghallgatását követően: mintha csak egy barátnak vagy rokonnak öntötte volna ki a szívét.

Ilyen nóta a Floor Jansen vendégszereplésével készült, slágeres In Orbit, mely balladának nem igazán nevezhető, hiszen a szenzációs refrén mellé kifejezetten rockos, húzós tempó érkezik. Az Englund feleségével, Carinával közösen előadott igazi lírai dalt, a The Paradox Of The Flame című szerzeményt azonban már egy kicsit negédesnek éreztem: a vonósok túlsúlyos erőltetése már-már a giccs határán mozgott.

A Passing Through, az Astray, a My Allied Ocean és a Disconnect döngető riffjeikkel azonban gyorsan helyrehozták a csorbát, még ha menetrendszerűen is érkeztek bennük az überdallamos refrének. De pontosan ettől a kettősségtől szerethető és élvezetes az Evergrey. 

A legkellemesebb meglepetés azonban a The Impossible című tétel képében érkezett el: ez egy zongorával megtámogatott merengős, filozofikusabb dal és mint ilyen, tökéletes lehetőséget biztosított Englundnak arra, hogy megmutassa, mire is képes a hangjával. Talán itt éreztem legerősebbnek a Marillion-hatást: érdemes figyelni arra, hogy mi fán is terem egy háromperces szerzeményen belül a kompozíciós kibontás, az adott téma csúcsra járatása, majd levezetése.

A néha-néha talán túlzásba vitt érzelmesség, illetve egy két-olyan billentyűs effekt miatt, amely számomra már nem biztos, hogy belefér a rock eszköztárába, nem került tíz pont a recenzió végére, de ettől függetlenül ez egy kifejezetten komoly hangvételű, csodálatos dallamokat rejtő, de kellőképpen húzós metal album: elvégre pontosan ezekért a dolgokért szeretjük a rockműfajt. Erősen ajánlott produkció! 

9/10